Reménytelen nap

A rám amúgy sem igazán jellemző hurráoptimizmus ma különösen messzire elkerül, és az általában rám jellemző realizmus is pesszimizmusba csap át, ha a baráti kapcsolataimra gondolok. Már írtam arról, hogy úgy érzem, bizonyos emberi kapcsolatokért csak én teszek erőfeszítéseket, a partner nem. Ő elfogadja a közeledést, látszólag úgy is csinál mintha viszonozná, de ez csak a felszín, igazából közömbös felém, és ez ilyenkor látszik igazán. Néha elkap ez a reménytelen hangulat, ilyenkor megcsömörlök az állandó erőfeszítéstől, ami amúgy arra ösztönözne, hogy az ilyen látszatkapcsolatokat mindenáron fenntartsam, mert úgy érzem, hogy szükségem van ezekre az emberekre. Ekkor van az, hogy nem fektetek ebbe erőt, sőt, visszafogom magam, nehogy a szokásos módon megint én kezdeményezzek, és ilyenkor valóban kiderül az, hogy amit én elképzeltem egy barátságról, az csupán egy díszlet, egy Patyomkin falu, igazából az eleje szép, de nincsen mögötte semmi. Ez az állapot persze eddig még mindig elmúlt, de ez nem garancia semmire sem...