Furcsák az emberek. Illetve én lehetek furcsa az ő szemükben, ha ennyire ragaszkodom az emlékeimhez. Ezt persze nem tudom eldönteni, mert nem tudom ki közlekedik éppen az autópályán a forgalommal szemben. Az-e a természetes viselkedés, hogy négy együtt töltött, egy gimnáziumi osztályban leszenvedett idő után egy embereknek erről a korról egyetlen tárgyi emléke (beleértve a fényképen kívül minden egyebet) ne legyen? Vagy csak ennyire lusták lennének? Ezt nem tudhatom, végül is az már a múlt, elmúlt, az életünk meg megy tovább, napi gondjaink vannak. De míg magam állandóan azzal ostorozom, hogy többet kellett volna fotóznom, másoknak semmijük nincs ebből a korból. Ez természetesen belefér a nem vagyunk egyformák kategóriába, de nekem akkor is furcsa...
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése