Barátság ára

A barátságnak, mint minden másnak ára van. A kenyeret is pénzért vesszük a boltban, a csapból folyó vízért is fizetnünk kell, semmi sincsen ingyen. A barátságról, két ember kapcsolatáról (nem szexuális értelemben, hanem inkább emberiben) azt képzelné az ember, hogy egy kölcsönös érzésekre alapuló valami lehet. Olyasmi, amit mind a két ember ad és kap. Azt hiszem velem nincsen minden rendben ezügyben. Túlságosan ragaszkodom azokhoz az emberekhez, akiket megismertem, és azt feltételezem, mert jót beszélgetünk, és (látszólag) megnyílunk egymásnak, ez az érzés kölcsönös. Nem tudom, hogy nekem van-e ilyen szerencsém, vagy ilyen lett a világ, hogy vannak akiknek ez nem jelent többet mint egy olcsó csokoládé, ha éheznek. Akkor és ott jó lehet, de az ember a következő percben már el is felejti, és jó magyar szokás szerint a papírját még az utcán eldobja. Nekem ez folyamatos erőfeszítést igényel, hogy a látszatot fenntartsam, az, hogy bebeszélem magamnak, hogy biztos csak éppen nem ért rá, hogy fontosabb dolga is volt az életben, éppen lázas a gyerek, vagy a buszhoz siet, vagy sok a munkája. Ezzel remekül meg lehet az ilyen helyzeteket ideig óráig magyarázni, de időnként csüggedés vesz rajtam erőt, mert a buszok is elmennek, a gyerek se lázas mindig, és munka sem lehet annyi. Ilyenkor bevonulok a csigaházba, és várok, hátha másnak is eszébe jutok. És általában nem, soha. Ez lehangoló. Azután időnként rám jön, hogy mégiscsak szükségem van rá, és ha nem csinálom, esélyem se lesz, hogy megváltozzon, és ilyenkor újra felveszem a kesztyűt és minden megy tovább a régiben. De ezek a tüskék megmaradnak bennem örökre...