30!

Mindenki ismeri a viccet: A kapitány beleszól a hajó hídján a gépházhoz vezető csőbe és a következő kérdést teszi fel: - Mennyi? A gépház nem késlekedik a válasszal: - Harminc! A kapitány visszakérdez: - Mi harminc? A gépház: Ami mennyi. Na most a harminc az pont harminc. Jelen esetben kilométer óránként. Városunk nagy bölcsen, egy élénk forgalmú útra kirakott egy harminc kilométeres sebességkorlátozást arra hivatkozva, hogy beláthatatlan és a gyalogosok védelme érdekében történik. Nos, ha a gyalogosokat szerették volna védeni, akkor nyilván inkább járdát építenek, de ez így bizonyára olcsóbb volt. Annak a fényében mindenképp, hogy a rendőrök azóta előszeretettel mérnek a környéken, ugyanis a harmincas sebességkorlátozás autóval eléggé betarthatatlan sebességhatár - különösen itt Magyarországon, ahol mindenkinek sürgősebb dolga van a másikénál és ezt kifejezésre is juttatja vagy érvényt szerez neki. Szóval az akciót ért élénk lakossági tiltakozás miatt a hivatal honlapján népszavazásra bocsájtották, menjen-e vagy maradjon a korlátozás. Természetesen elsöprő arányban szavaztak az emberek arra, hogy a korlátozást szüntessék meg. Erre megírta a helyi lap, hogy a korlátozás fennmarad addig, amíg meg nem épül a gyalogosok biztonságát nem szavatoló járda. Nos, mivel a dolog úgy kezdődött, hogy azért kellett a korlátozás, mert nem volt járda, egy kicsit az az érzésem van, mint amikor az anyám megkérdezi, hogy mit főzzön, ha hazalátogatok hozzá. Amikor elmondom neki, akkor tudhatom, hogy az biztosan nem lesz, mert ő már tudja, hogy mit csináljon már akkor is amikor kérdezi, de azért felteszi a kérdést. Amikor megkérdeztem tőle, hogy mire jó ez az egész cirkusz így, ő ugyanazt válaszolta, amit az önkormányzat tenne, ha hirtelen őszinteségi roham törne rá: - Hátha az az eredmény születik, amire gondoltak, mert úgy olyan demokratikusnak látszana a dolog. Csak kár, hogy ez annyira ritkán szokott bejönni..