Van ugye az ember. Idők hosszú során azt hitte magáról, hogy mindennél különb. A rá támadó vadakat kiirtotta vagy igájába kényszerítette és mára a maradékot ő védi, állatkertekben mutogatja nosztalgiával, hogy bezzeg régen mennyire más volt az élet, amikor ezek szabadon jártak és belőlünk falatoztak. Azóta tényleg sok minden megváltozott. A telkeinket kerítések védik, a házainkon zárak vannak, vastag falak és áthatolhatatlan üvegek. Életünket őrök védik ha szükségünk van rájuk. Az ember így könnyen érezheti magát felsőbbrendűnek és elpusztíthatatlannak. Arra is vetemedünk, hogy azt állítsuk magunkról, hogy mi vagyunk a teremtés csúcsa. Erre jön egy apró valami, egy vírus, ami tulajdonképpen nem is él, csak úgy van, áthatol a kerten, a zárakon, az őrökön, a biztonsági berendezésen és a testünkbe költözik. Megbetegítve minket, ledönt a lábunkról, alázatossá és gyarlóvá téve a testünket - az eddig csúcsragadozónak tartott és megállíthatatlan testet, legyőzve az összes ellenállást. Talán ezek után érdemes lenne újra átgondolni, hogy ki és mi valójában a teremtés csúcsa..
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése