Ínséges időket éltek. Legalább is a megszokotthoz képest, sokmindent nem lehetett kapni így a leleményre is szükség volt, ha a megszokott élet látszatát szerették volna kelteni. Itt volt ugye a reggeli. Elképzelhetetlen ma már a jóféle fekete üdítő gőzei nélkül. Akkor nem volt másra lehetőség, csak az olcsó pótkávét lehetett megvenni az ismerős, feketére pörkölt szemek helyett. Ki örült mindennek? A háziak biztosan nem, hisz ez csak egy szükségmegoldás volt, egy látszat, a reggeli kávé reménye ami cukorral és tejjel ihatóvá tehető. Aki ennek igazán örült, a pótkávé volt. Átérezte helyzetéből adódó fontosságát, örült, hogy dísze lehetett az asztalnak, hogy hasznos volt a családnak. De mint minden jónak egyszer ennek is vége szakadt. Egyszer csak újra lehetett babkávét kapni és a pótkávé egyik pillanatról a másikra, mindenféle magyarázat nélkül nem kellett többé. Először csak azt hitte szabadságon vannak, de miután egy hónapja senki sem nyúlt hozzá, csüggedni kezdett. A reményt akkor veszítette el igazán, amikor a hátsó polcra tették. Ekkor értette meg, hogy ő sosem volt ott valaki, csak egy szükséges rossz, egy pótléka valaminek amihez akkor és ott nem juthattak hozzá. Hogy mi a tanulsága ennek a történetnek? Azt hiszem semmi, csak úgy az eszembe jutott, hogy mint a cikória, én is érzem időnként magam gyökérnek..
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése