Macskavég

A mai nappal pont két hete tartó macskamentes reménykedést lezárom. Semmi nem utal arra, hogy az elveszett jószág elő akarna kerülni, így sajnálattal bár, de be kell jelentenem, hogy Móric elveszett. A története egy évvel ezelőtt egy koranyári napon kezdődött. Macskáért mentünk, határozott céllal és vasakarattal, hogy elhozunk barátoktól egy egérpusztítót. Ki is néztünk egy szép trikolor kislányt, néhai Mancit, de ott volt ő is, az alom legszerencsétlenebbike. Azonnal beleszerettem, így két macskával lettünk gazdagabbak, pont száz százalékkal teljesítvén túl az eredeti tervet. A keresztségben a Móric nevet kapta, és nem sok reményt fűztünk a megmaradásához. Pici volt, és fokozottan hátrányos helyzetű. Nem csak a kutyák terrorját kellett elviselnie, hanem testvérei is a fejére nőttek, eléve előle minden táplálékot, neki csak az asztalukról lehulló morzsákat hagyták. Ez meg is látszott rajta, apró volt, csont és bőr. Ezzel együtt nagyon vágyott a szeretetre és a társaságra, követett bennünket, ha leültünk enni, az asztal alatt a lábunkra telepedett. Nagyokat játszottak egymással a nappaliban, és amikor elfáradtak, jó testvérekhez méltón egymás mellett pihentek és gyűjtöttek erőt a következő huncutságokhoz. Manci elveszésével egyedüli gyerekké vált, és ez a fájdalom nem érintette meg, sőt, önző módon inkább előnyére vált. Kivirult, és egyedi helyet szerzett a szívünkben a család macskája cím birtoklásával. Voltak még macskakísérletek társ beszerzésére, de nem jártak sikerrel. Szerettük volna, ha egyszer utódai lesznek, és a gyermekei közül tartottunk volna meg egy kis kandúrt, de

erre már nem kerülhetett sor. A hormonoktól hajtva Móric elment és azóta nem tudhatjuk, hogy él-e hal-e. Nem maradt belőle semmi, csak egy kis szőr mindenhol a lakásban, a holmijai amit olyan nagy szeretettel vásároltunk neki, a játékai, amikkel megannyit játszott, és egy nagy űr a szívünkben.