Téma az utcán

Hever. Legalábbis ezt szokták mondani. A helyzet az, ha reggelente úgy érzem, hogy ma sem tudok mit írni, mert témahiányom van, akkor míg beérek a munkahelyemre számtalan tollra érett eshetőség keletkezik igen rövid idő alatt. Ma például el kellett mennem reggel az autómért, ami eddig megbízhatóan és szolgai módon testem munkahelyre és visszacipelését valósította meg, napi rendszerességgel. Sajnos egy autót is érhetnek problémák, így megbízható öszvéremet is el kellett vinnem a lódoktorhoz, ezért tegnap jönnöm kellett, ma viszont mennem vonattal. Akinek nem tűnt volna fel, ma reggel nagyon hideg volt, legalábbis európai szemmel nézve. Egy inuitnak ilyenkor valószínűleg izzadtság kezd gyöngyözni a hátán, de mi nem voltunk ilyen hőmérséklettel 'elkényeztetve' az utóbbi időben, így hozzá sem szokhattunk. Idejében kikocogtam az állomásra, mert bejárós koromban magamévá tettem azt a nagyszülői útmutatást, hogy váró vonat nincs, csak váró utas. Na itt váró utas rendesen volt, de a vonat sehol. Késett vagy negyed órát, de senki sem szólt egy árva szót sem, a máv hozta szokott formáját. A kocsiban meleg volt, de a lépcső le volt hányva, méghozzá rendesen. (Takarítói szemmel előnyös a hideg, mert nem kellett volna törölgetni, le lehetett volna pattintani.) Vácnál át kellett szállnom a zónázóra Nagymaros felé, ami rövid úton meg is jött. Végig mögöttünk haladt, mert a késésünk miatt meg nem előzhetett. Vácon sikerült felszállnom egy tökéletesen üres, és fűtetlen kocsiba és ebben tettem meg az utat egészen a célig. Gyorsan kiderült számomra, hogy az egész vonatban szünetel a fűtés, mert a jegyellenőrzésre érkezett kalauz úgy reszketett, hogy alig bírta aláírni a jegyem, így nem láttam további értelmét annak, hogy fűtött kupét keressek, inkább magzatpózt vettem fel, védekezésképp. Mindenesetre mire leszálltam, ugyanúgy rezegtem mint szegény klajzer. Azt hiszem jó tanulmányút volt arra, hogy miért is jó nekem az, hogy autóval járok dolgozni.