Telefonemlék

Alexander Graham Bell óta az emberek közelebb kerültek egymáshoz. Az úriember, ki tudja milyen indíttatásból, de olyasmit talált fel amivel egy csapásra megszűntek a távolságok az emberek kötött és olyanok is szólhattak egymáshoz ezután, akiknek addig esélyük sem volt ahhoz, hogy egy élet alatt találkozhassanak, vagy szót válthassanak egymással. Idehaza persze egy kissé másképp alakultak a dolgok. A kommunikáció veszélyes fegyver volt, legalábbis abban a korban amikor gyerek voltam, és a hatalom igyekezett korlátozni azt, hogy a népek beszélhessenek egymással. Az öt főnél több polgár az utcán már veszélyes (és üldözendő) csoportosulásnak számított, telefonhoz jutni csak pártkapcsolatokkal vagy nagyon jó ismerősökkel (akiknek pártkapcsolatuk volt) lehetett. A haldokló nyugat ezen ópiuma nem tudta megvetni a lábát, ezért a távközlés ilyen ága teljesen kimaradt az életemből. Azóta persze nagyot változott a világ. A rendszer megváltozásával a távközlési szolgáltatók hozzáállása is átalakult. Régen elképzelhetetlen eszközök jelentek meg, az embereknek olyan telefonja lehetett, amin keresztül akár egy erdőből is hívhatták egymást, és hívták is. Kultúrája alakult ki (illetve nem) viccek születtek és szép lassan a mindennapi élet szerves részévé vált ez az eszköz, mára már olyan tartozék vagy kiegészítő lett, mint az alsónadrág, vagy egy pulóver. Lassan már nem is vesszük azt komolyan, aki nem rendelkezik vele. Az én életemből mégis kimaradt az élmény, hogy ezt úgy tekintsem, mint az élő beszéd helyettesítési módját. Idegenkedem tőle, ha beszélnem kell valakivel, akkor rendszerint tömör leszek, vagy kuka, esetleg rövid úton csinálok magamból hülyét, nem úgy mint a kölköm, aki a legnagyobb természetességgel kommunikál akár órákon keresztül is telefonon. Azóta is jobban szeretem az élő szót, és bár jó találmány a telefon, mi több az én oldalamon is fityeg egy, az személyes találkozást mégis többre tartom. Ha beszélni szeretnétek velem, inkább találkozzunk! Sokkal jobb lesz! Nekem legalábbis mindenképpen...