A mindennapjainkban kerítéseket állítunk. Magunk és a birtokunk köré, mert fontos jelezni a territoriális határokat. Ezt az állatok bámulatosan egyszerűen és irigylésre méltóan intézik, amikor körbejelölik a birtokukat. A legtöbb esetben ez a jelzés erősebb mint egy betonfal, csak az igazán megátalkodottakat nem tartja távol a területtől. Mi, emberek is fontosnak érezzük azt, hogy tüntetőleg kijelölhessük a számunkra biztosított telekrészt. Boldog idők lennének azok, mikor nekünk is elég lenne végigkocogni napjában a határmezsgyén, itt ott megállva, vagy civilizáltabb megoldásként egy kis krétaporral jelölve meg azt, amit a sajátunkénak érzünk. Jó szomszédok között még ez is feleslegesnek tűnik, megállapodás kérdése csak, ki meddig nyírja a füvet, vagy hova kerül a borsó, és hova a paszternák. A városi ember viszont tömör falat emel. Telkét vastag, átláthatatlan dolgokkal veszi körül, cellát emel maga köré, amiben gonosz öreg pókként ül, és a hálóját fonogatja. Eddig én is hasonlóan éltem. Cellám falát viszont a legutóbbi vihar szerencsésen elvitte, így lehetőséget kaptam arra, hogy kinyissam a börtön ajtaját és szabadabban élhessek. Azt hiszem ezt a dolgot így is lehet szemlélni, és így mennyivel jobb érzés!
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése