Nosztalgia

A nosztalgia jegyében jutott eszembe újra a gyerekkorom és bizonyos helyszínei, így a Bacsó Béla úti iskola is. Annak idején általános iskolai tevékenységemet a Petőfiben kezdtem, Deákváron. Elsőbe és másodikba oda jártam, még emlékszem arra, hogy mennyire nem mertem felmenni az emeletre, a fizika terem felé vezető lépcső megmászhatatlan meredélynek tűnt, olyan hatással volt rám, mintha a Mount Everestre akartak volna felzavarni. Csak álltam az aljában és néztem felfelé, hogy na én oda biztosan nem megyek fel! Pedig voltak ott alsós osztályok is, de ha én oda kerültem volna, ott bizonyára meghalok a félelemtől. Vagy egyszer felmegyek és fenn is maradok. Nagyon félelmetes volt az a sok lépcső! Persze harmadikban megoldódott a lépcsőkrízis, ugyanis helyhiányra hivatkozva áttettek a Bacsó Béla úti intézménybe, ahova két évig volt szerencsém járni. Ott nem volt gond a lépcsőkkel, az egy igazán hamisítatlan falusi iskola volt a javából és abszolút lépcsőtlen. Azóta is eszembe jutnak a folyosói és az osztályterem, ahol cserépkályha szolgáltatta telente a meleget. Az udvaron két diófa is állt, ahonnan ősszel próbáltunk minél több diót nyerni azáltal, hogy különböző dolgokat dobáltunk fel a fára. Már akkor a számkivetett kisebbséghez tartoztam, a legtöbb közös játékból ki voltunk közösítve, mert nem tartoztunk bele a népszerű klikkekbe, például focizni sem szerettem, így még Felcsúton sem lehetett volna megfogni az Isten lábát. Ebédelni visszajártunk a Petőfibe, ilyenkor kettős sorba fejlődtünk fel és indultunk ebédelni, majd ugyanazon az úton vissza, ebéd után. Visszafelé, cipelnünk kellett a saját uzsonnánkat is, ami egy műanyag kosárban volt letakarva fehér abrosszal és az esetek többségében zsemle volt párizsival. Na azóta nem eszem párizsit, az egy életre elég volt. Ez a dolog Szolzsenyicint olvasva hasonlított az Iván Gyeniszovics egy napja c. regényhez, de akkor ezt még nem tudtam. Ha már jó volt az idő és az egyetlen deákvári cukrász megunta a téli szabadságát, akkor visszafelé ehettünk fagylaltot is, amiből a tanerő csak fél adagot kért, ötven fillérért. Azóta sem értem, hogy ha valaki szereti a fagyit, miért vesz fél adagot, ha meg nem szeretné, akkor miért vesz egyáltalán?