A nosztalgia jegyében jutott          eszembe újra a gyerekkorom és bizonyos helyszínei, így a Bacsó          Béla úti iskola is. Annak idején általános iskolai tevékenységemet          a Petőfiben kezdtem, Deákváron. Elsőbe és másodikba oda jártam,          még emlékszem arra, hogy mennyire nem mertem felmenni az          emeletre, a fizika terem felé vezető lépcső megmászhatatlan          meredélynek tűnt, olyan hatással volt rám, mintha a Mount          Everestre akartak volna felzavarni. Csak álltam az aljában és          néztem felfelé, hogy na én oda biztosan nem megyek fel! Pedig          voltak ott alsós osztályok is, de ha én oda kerültem volna, ott          bizonyára meghalok a félelemtől. Vagy egyszer felmegyek és fenn          is maradok. Nagyon félelmetes volt az a sok lépcső! Persze          harmadikban megoldódott a lépcsőkrízis, ugyanis helyhiányra          hivatkozva áttettek a Bacsó Béla úti intézménybe, ahova két évig          volt szerencsém járni. Ott nem volt gond a lépcsőkkel, az egy          igazán hamisítatlan falusi iskola volt a javából és abszolút          lépcsőtlen. Azóta is eszembe jutnak a folyosói és az          osztályterem, ahol cserépkályha szolgáltatta telente a meleget.          Az udvaron két diófa is állt, ahonnan ősszel próbáltunk minél          több diót nyerni azáltal, hogy különböző dolgokat dobáltunk fel          a fára. Már akkor a számkivetett kisebbséghez tartoztam, a          legtöbb közös játékból ki voltunk közösítve, mert nem tartoztunk          bele a népszerű klikkekbe, például focizni sem szerettem, így          még Felcsúton sem lehetett volna megfogni az Isten lábát.          Ebédelni visszajártunk a Petőfibe, ilyenkor kettős sorba fejlődtünk          fel és indultunk ebédelni, majd ugyanazon az úton vissza, ebéd          után. Visszafelé, cipelnünk kellett a saját uzsonnánkat is, ami          egy műanyag kosárban volt letakarva fehér abrosszal és az esetek          többségében zsemle volt párizsival. Na azóta nem eszem párizsit,          az egy életre elég volt. Ez a dolog Szolzsenyicint olvasva          hasonlított az Iván Gyeniszovics egy napja c. regényhez, de          akkor ezt még nem tudtam. Ha már jó volt az idő és az egyetlen          deákvári cukrász megunta a téli szabadságát, akkor visszafelé          ehettünk fagylaltot is, amiből a tanerő csak fél adagot kért,          ötven fillérért. Azóta sem értem, hogy ha valaki szereti a          fagyit, miért vesz fél adagot, ha meg nem szeretné, akkor miért          vesz egyáltalán?  
2016. április 29., péntek
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)

Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése