Adni jó

Míg az ember gyermek, megszokhatja, hogy ünnepségek során mindig ő kerül a középpontba, ő kapja az ajándékokat. Ez jól is van így, hisz ő a szemünk fénye és akinek van utóda, szintén hasonló problémákkal szembesül, mert ki ne akarna jobbat és jobbat annak a büdös kölöknek, ha nem a saját szülei? Ugyanakkor a szülők is voltak egyszer gyerekek - bár a saját szüleim talán sohasem, hisz mindig úgy ismertem őket, hogy jelentős korkülönbség volt közöttünk, de én emlékszem arra, hogy voltam gyerek - szóval én kivétel lehetek. Amikor az embernek kölke születik, végképp megszűnik gyermeknek lenni, hisz akkor már van saját gyereke, akit kényeztetni lehet. Kicsit fájdalmas a váltás, legalábbis lélekben, hogy a család figyelme már nem ránk irányul, hanem előbb a nálunk tartott kosárra, majd a kiskocsira, végül a 'ja, te is itt vagy?' megállapításra korlátozódik. Ugyanakkor a gyermeki lény nem tud kiveszni belőlünk - legalábbis bennem biztosan él. Bár mostanság az villanyoz fel, hogy a kölök örül-e annak amit kap vagy egész egyszerűen tudomásul veszi a dolgot, hisz ami jár, az jár. Tegnap egész úton azon gondolkodtam, hogyan is mondom majd meg a kölöknek, hogy az ember, noha a szüleitől kapja gyerekként az ajándékokat, de időnként ők is örülnének valami apróságnak. Nem a nagyság a lényeg vagy az érték, elég lenne valami apróság, hogy tudjam, hogy én is fontos vagyok neki. Legalább annyira, hogy az eszébe jutok. Mert adni jó, a bennünk lévő gyermek szeretne kapni is, hogy újra érezhessük az érzést..