Önkritikai rovatom következik. Tudom, hogy a fénykép egy pillanat műve, sokszor az adott mozdulatsor egy szeletét merevíti ki az örökkévalóságnak, egy olyan jelenetet rögzítve, amit az életben sosem veszünk észre, mert egy pislantás alatt már le is maradtunk róla. De a kép az más, mert ebben az elkapott pillanatban láthatjuk meg magunkat az igazi valónkban. Ezért tolul fel az agyamban szüntelen a kérdés, hogyan lehet az, hogy legtöbb felvételen szakadt, kövér és öreg tramplinak nézek ki? Vajon az életben is ilyen vagyok? Egy öregedő, pocakos csöves? Vagy tényleg ezek csak elkapott múló pillanatok? Még szerencse, hogy a képek egy részén az illetékesen nem jelöltek meg, mert a föld alá tudnék bújni szégyenemben. Azt hiszem a véletleneknek is van egy egészséges határa..
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése