Nem a magáé, Tata!

Lassan nyitotta ki a szemét. Ma nem úgy ébredt fel, ahogy szokott. Bár a madarak ugyanúgy csicseregtek és élvezték a kis parányi tollas életüket ő mégis másra figyelt. A zaj volt az, ami nyugtalanította. Valahogy nem illett össze az álmosító délutáni idővel.         Kibicegett a konyhába, végigfuttatta a tekintetét a szobán. A nap a redőnyön keresztül élénk csíkokat rajzolt a kopott falvédőre. Erről a felesége jutott az eszébe. Két éve már, hogy elment, és azóta is hiányzik. Egyedül maradt. Az eddig takaros kis lakás  hiányolja a gondos gazdasszony kezét. Próbálja ő ellátni magát, de azért az nem ugyanaz, az elmúlás szele a lakásba is belopódzott, ott látszik a keze mindenen, az ablakokat már nem is emlékszik mikor pucolták meg, a falon lógó fényképeken por csillan fel a beszűrődő fényben.

 

Látogatója se akad annyi, mint régen. A gyerekek önálló életet élnek, ott van nekik az unokák gondja, és a saját életük. Ünneplőbe öltözik a szíve, mikor láthatja őket. Csak az a zaj ne lenne, az a furcsa zaj. Vajon honnan jöhet?

Megfontoltan uzsonnát készít, pár falást eszik a kenyérből, amit még a jó szomszédasszony vett neki délelőtt a kisboltban. Néha kimozdulni sincsen kedve, elég neki a kert, a gazdaság. Szerencse, hogy rendes emberek veszik körül,  akik gondolnak rá néhanapján. Csak a gyerekek jönnének gyakrabban! - tudja, hogy a mai élet azért más, elkapta őket a nagy daráló, szabadulni nehéz. Nyugtalanítja a zaj, a lárma. Az utcáról jöhet. Kapja a kalapját, és a botját,  és kiballag. Kint egy világ omlik benne össze hirtelen. Fiatalok dézsmálják az utcán álló cseresznyefát, tépik a termést, szaggatják az ágakat, duhajkodnak. Ezt nem hagyhatja annyiban! Szól nekik:

- Mit képzeltek ti, mit csináltok itt?!

Pökhendi válasz érkezik rá azonnal:

- Fogja be a száját, vén marha! Ez nem a magáé, közterület! Na húzzon innen!

Szégyenpír önti el az arcát, amikor megfordul. Hátán még érzi a hozzávágott gyümölcs tompa ütését. A konyhába megy és leül a kisszékre. Ma már nincs is kedve semmihez. Mikor a zaj elül, kimegy megnézni a kárt. A sok jó gyümölcs a földön hever összetaposva, az ágak megtépve, mintha forgószél pusztított volna, olyan csapás, amit már rég nem látott. Könnyes lélekkel fog seprűt és lapátot eltakarítani a járdát. Az mégsem járja, hogy ez így maradjon! Szégyen lenne!

Miközben lassan dolgozik, eszébe jutnak a szavak:

Nem a magáé! - mikor tavasszal metszette.

Nem a magáé! - amikor permetezett, az utcai fának is mindig jutott.

Nem a magáé! - nyaranta mindig vitt egy vödör vizet, ha látta, hogy szomjazik
Öreg fa volt, együtt öregedtek meg, szinte testvérének tekintette.

Nem a magáé! - mikor ősszel a lombját takarította.

Rosszkedvűen tér nyugovóra. Miért veszett ki a fiatalokból ez emberség és a kor tisztelete? Miért csak javak számítanak, más munkáját miért nem becsülik meg? Különben is, -  gondolja - adtam volna, ha kérnek, biz Isten adtam volna jó szívvel! Van ott elég mindnyájunknak, jut is, marad is. - De nehéz dolog, ma, kérni. Tényleg olyan nehéz? Arra gondol míg magához hívja az álom hogy, holnap sokkal jobb világ lesz. Jobbnak kell lennie!