A fog

Újra visszanyertem a fogaimba vetett reményemet a tegnapi napon a fogorvosomnál tett látogatás után. Egy fogamat (épp a bölcsességem egy negyedét képviselte) már elvesztettem azáltal, hogy belülről szétmorzsolódott, tömhetetlenül lett az enyészeté, és elvesztését nagyon megszenvedtem. Hiánya hetekig fájó űrt hagyott maga után, ami a fogdoktorom szabadságával esett össze, és egy másik (akire talán azóta is rájön a csuklás néha) alaposan elintézte a helyet, és azt, hogy a gyógyszergyártók biztosak lehessenek az optimális fájdalomcsillapító kereskedelemben. Féltem attól, hogy megint így járok. Abbéli vízióim voltak, hogy megint jön a legalább egy hónapig tartó szenvedés, és a mostaniaknál is álmatlanabb éjszakák, de mint kiderült vaklárma volt csak. Egy már tömött fogamról tört le a tömés széle, ami könnyen pótolható volt. Ezzel kapcsolatban jutott eszembe az, hogy bámulatos, hol tart ma a fogtudomány. Apáink, nagyapáink szájában negyvenéves korukra alig maradt valódi fog, mert a gyógyítás akkori állása csak a húzást ismerte, mostanra azonban a fehér tömés mellett számos egyéb fogpótlási technikát és fogvédelmi eljárást ismerünk. Bár már az ősember is ismerhette a fogápolást, szétrágott ágakkal pucolhatta a fogát, de igazán az áttörést a huszadik század vége hozta meg a fogápolás szükségességének a hangsúlyozásával. Talán már egy kicsit sok is a jóból..