A Társulat

A minap egy 'érdekes' műsort láttam a tévében. Nem igazán nézek közszolgálati műsorokat, mert a közszolgálat többnyire abból áll, hogy olyan jellegű tartalmat készítenek emberek, amiből a piacon nem élnének meg. Persze, ami ott kapható, az nem feltétlenül ízléses és nem mindig része az egyetemes kultúrának. Ez egy elég széles népréteg igénye - de úgy is lehet mondani, hogy a nép igénye. A nép meg kenyeret szeretne, meg cirkuszt. Ez nem új keletű megállapítás, de többek között ezért is tanulunk történelmet. Szóval, láttam a Társulat c. műsort, ami tulajdonképp a Megasztár, csak nem így hívják. Érdekes volt, főleg emberi szempontból. A többségnek biztos szórakoztató, mert ők a bohócon is nevetnek a cirkuszban, de én inkább sírni tudtam volna. Ennyi szerepelni vágyó ember nulla önkritikával! De nem csak az a képesség hiányzott belőlük, hogy fel tudják becsülni azt, hogy nem kellene millió ember előtt égetniük magukat, hanem a hang , a tiszta hang kiéneklésének a képessége. Azért mert én remekül elvagyok a fürdőszobámban, amikor zenehallgatás és zuhanyozás közben versenyt ordítok az előadóval, (de azt többnyire nem hallja senki, aki meg igen, az diszkréten hallgat, esetleg átcsönget, mielőtt a rendőrséget rám hívná, hogy ebben a házban bizony embereket nyuvasztanak éppen.) az nem jelenti azt, hogy ezzel a televízióban is szerepelhetnék, vagy szerepelnem kéne. De vannak ilyen emberek, és bár ők önként mentek oda, így kicsit az az érzésem, mint amikor kinevetnek egy nyomorékot. Ezt nem illik. Egy akusztikusan (és talán agyilag is) sérült emberen nem kéne talán szórakozni, bármennyire is komolyan veszi magát. Tudom, hogy erőszakkal nem jó senkit sem nevelni, de talán meg lehet mondani neki, hogy - Kedves Bélám, tisztelünk és szeretünk, de ezt itt inkább ne! Biztos megértenék..