Körülöttem élnek, beszélnek hozzám, és én is beszélek hozzájuk. Némely naiv pillanatomban barátaimnak hiszem őket, pedig csak álarc van náluk, ezt tartják maguk elé, a barátság álarcát. De nem vigyáznak erre a takaróra, belátni mögéjük, látni az igazi arcukat, a gondolataikat a cselekedeteik által. Látni, hogy a barátságuk látszat csupán, egy tovaröppenő álom, csak egy ábránd, amiben hinni szeretnék, de csak magamat áltatom vele. Ha kibuknak belőlem ezek a gondolatok, akkor megjegyzéseket fűznek hozzá - Hogy ugye ezt rólam írtad? - Pedig igazából értik miről van szó, és ebből az is látszik, hogy tudatosan takargatják magukat az álarcukkal. Persze még hozzáfűzik azt is, hogy ők azért szeretnek engem akkor is, amikor ilyen morgós hangulatomban vagyok, és szavaikkal megerősítik a soha nem létezett, vagy azóta régen lerombolt hidat. Én persze jobban szeretném, ha a szavaik helyett a tetteikkel bizonyítanának, ha láthatnám, vagy érezhetném az igaz szándékot, ha levetnék egyszer az álarcukat és a saját arcukat fordítanák egyszer felém. Addig persze az is elég lenne, ha akkor írnának olyat, - Ugye, rám gondoltál? - amikor az őszinte barátságról írok...
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése