Néha úgy érzem, furcsa embereket ismerek. Tulajdonképpen mindenki valamilyen szinten furcsa, és ez nem is zavarna, mert bizonyára én is az vagyok más szemében, de a saját szememben engem zavar más ilyen irányú furcsasága. Szóval: Alapvetően szeretek barátkozni, és meggyőződésem szerint a barátok, az ismerősökből lesznek, a barátkozási folyamat által. Ezzel a folyamattal van nekem bajom. Jó baráttá nehéz ugye válni, ahhoz erőfeszítéseket kell(ene) tenni. (A jó barát általános definíciója az - olyan ember, akire rá mernéd bízni a macskádat. Nálam ezt a tényt ugyan hátráltatja az a helyzet, hogy jelenleg nincs macskám, illetve gyakorlati alapon a nálam (nem) lakó macskának (Felis silvestris) nincs gazdája, de itt ez a felvetés pusztán filozófiai jellegű.) Erőfeszítések: Nálam mindenképpen fontos a kölcsönösség. Ez az én vesszőparipám, hintalovam, vagy inkább trójai falovam (Csak arányossági szempontból - nem olyan hátsó szándékkal, hogy hirtelen görög harcosok ugrálnak ki csapatostul belőle.) Van olyan ismerősöm, akiről azt hittem, jó barátommá válhat, mert mindig jól elbeszélgettünk, és szórakoztatónak találtam (és úgy látszott ő is) a beszélgetést, de csak akkor, ha én kezdeményeztem. Ha nem keresem, akkor várhatok/várhattam a jelentkezését akár az ítéletnapi harsonákat. Ilyenkor sosem tudom mit kellene tenni. Működhet-e valami csak úgy, hogy számomra fontos csak?
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése