Egész éjszaka a szél üvöltését hallgattam, mert hol én nem tudtam aludni, hol pedig a mellettem fekvő feleségem. Ha egy nő nem alszik, akkor a férfi se tegye, elvégre akkor legalább az egyik ki tudná magát pihenni, és az mégse járja. :-) Szóval a szél megint randalírozott a kertben, átrendezte egy kissé a teraszra helyezett kertibútorokat, meghámozta az autót (ponyvát szoktam rá teríteni, hogy ne kelljen vakarászni róla a jeget.) és a takarót ízlésesen szétszórta a kertben, néhány papírdobozzal és egyébbel takarosan megfűszerezve. Hajnali háromkor ezért rövid hajtóvadászatot tartottam, ahol is a renitens és szökni készülő dolgokat begyűjtöttem. A múltkori hasonló írásomban megemlékeztem a kerítésről, ami a tulajdonhatárunkat hivatott jelezni a szomszédok felé. Akkor még tűnődtem, hogy hogyan akadályozom meg azt, hogy szilárd halmazállapotból légneműbe menjen át, de mára ez a gond is megoldódott. Úgy jártam vele majdnem mint Nils Holgerson papája a lúdtenyésztéssel. A kerítés feladta az egyenlőtlen küzdelmet és a szél szárnyára bízta magát. Hol vár állott, most kőhalom, a birtokhatárunk jelzése a tényleges fizikai kerítésből pusztán egy logikai jellé vált. Szerencse, hogy kijövünk a szomszédokkal. (Azért a roncsokat még reggel begyűjtöttem.)
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése