Amikor a sok is kevés

Van úgy, hogy a sok is kevés. Ilyen magvas gondolatokra mindig akkor jövök rá, amikor a fényképeimet nézegetem. Mindig felötlik bennem az, hogy akkor és ott miért nem csináltam több képet, hogy még jobban meg tudjam fogni a pillanat varázsát, ami elmúlik és soha többet nem ismétlődik meg, csak a képeinkben és emlékeinkben. A képek segítenek az emlékezésben, mert az én fejem sem kápolna (káptalan, tudom. :-)) Legutóbb akkor került ez elő, amikor 'dokumentációs projektet' kezdtem a gimnáziumi éveimről, az ekkor készült képeket kezdtem el bedigitalizálni, hogy azután ezeket megoszthassam az érdekeltekkel. Ekkor derült az ki, hogy noha egy kalap saját készítésű képem van (és másnak megdöbbentően semmi sincs) mégis valahogy kevésnek tűnik ez az egész. Olyan megfoghatatlan, hogy az az idő elmúlt, és bár lélekben fiatalnak érzem magam, egy őszülő szakállas ember képe néz rám vissza a tükörből. Az akkori idő összes emléke pár elektromos impulzus egy szürke kocsonyás anyag rabjaként és néhány egykor fényérzékeny papírlap. Sic transit gloria mundi..