Annak idején több osztályban volt alkalmam megfordulni. Az általános iskolás nem hagyott bennem mély nyomot. Lelkileg még teljesen éretlen voltam az összetartozás megélésére, amúgy széthúzó bagázs voltunk, többször szét is szedték a csoportot és az eltelt idő alatt senkiben sem támadt fel az igény arra, hogy összerántsa a csapatot egy találkozásra. Ebből kifolyólag, vagy pont éppen ezért el sem mentem volna. Tulajdonképpen örültem annak, hogy vége lett. Gimnáziumba viszont szerettem járni, az ottani osztályom ég és föld volt az előbbihez képest, az érettségi utáni időket traumaként éltem meg és nagyon hiányzott a közösség. Persze azóta eltelt harminc év és rájöttem arra, hogy utóbbi semmiben sem különbözik az előbbitől. A kis különbségek, amiket akkor elfedett a fiatalkori lelkesedés, szakadékokká nyíltak. Bizonyos emberekkel akkor sem beszéltem a köszönésen kívül, most már annyit sem tudok mondani. Az utcán nem ismerjük meg egymást, arra sem veszik a fáradtságot, hogy válaszoljanak a nekik írott levélre még annyit se, hogy búúú. Azzal a nagyjából két emberrel, akivel tudok két szónál többet is beszélni bármiről, akármikor találkozhatok, de nem látom be azt, hogy értelme lenne akár ötévenként, akár rendszeresebben időt áldozni valamire, amiből már csak az emlékek maradtak..
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése