Az jutott az eszembe, hogy jó lenne megkérdezni apámtól azt, hogy apaként hogy élte meg az én gyerekkoromat. Az, hogy én is apává váltam, bizonyos gyerekségeket nyom nélkül kipusztított belőlem, nem tudok már visszagondolni a múltra, hogy a gyermeki énem meg tudhassam szólítani. Ez olyan dolog lehet, ami egy felnőtt emberben nem fér meg egymás mellett. Nem lehetek egyszerre felnőtt és gyerek is egyszerre. Jutott eszembe arról, hogy a gyerek látványosan igyekszik elszigetelődni tőlem - tőlünk, társaságban. Amikor elvittem a vonathoz és én is mentem vele, látványosan elhúzott, próbált meglépni a balfenéken, de én, mint aki semmiről sem tud, becserkésztem azzal, hogy mostantól már le is fog tagadni? Így nagy kegyesen megengedte, hogy a társaságában utazzam. Gondolom, ez szükségszerű a kölköknél, hogy ciki öregebb társaságában mutatkozni, mit szólnak majd a hasonszőrű társai, ha ő a szüleivel sétál? Biztosan bennem is volt ilyen érzés, de egész egyszerűen nem emlékszem már rá. Egyszer tényleg meg kellene kérdezni..
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése