Népszerűség átka

Előre leszögezném, hogy nem célom a népszerűség, nem is akarok az lenni, amit csinálok öncélú, saját szórakoztatásomra való. De mindazonáltal, hogy akár egy embernél több is olvassa azt amit írok, rögtön felüti fejét a kétkedés vagy a személyeskedés. Vannak sztárok, sokkal nagyobb rajongótáborral, ami ehhez mérten és szükségszerűen arctalan. Egy népszerű ember nyilván nem foglalkozik az arctalan tömeg személyes érzéseivel, megköveteli, de talán nem is érdekli, hogyha van nekik ilyen. Nyilván luxus is lenne ez a részéről. Ugyanakkor akik engem olvasnak, jobbára az ismerőseim. Szegről végről mindenképpen, hiszen valamennyire a gondolataim részesei - tehát nem tehetem meg azt, hogy ne foglalkozzam az érzéseikkel. Azaz azzal, amit rendszeresen meg szoktam kapni, de rendszerint mindig másról és sokszor egyszerre több embertől is - miért írtam pont róla? Ezt igazán nem várta volna tőlem, hogy kibeszélem, hogy megszégyenítem őt az emberek előtt, hogy legféltettebb titkait a nyilvánosság elé tárom! Pedig sosem írok személyekről, csak jelenségekről, sosem egy emberrel van bajom, hanem az adott viselkedéssel és sokszor az, aki magára ismer az írásból, az eszembe sem jutott akkor, amikor az adott gondolatokat a papírra vetettem. Néha egészen más aspektusokban gondolkodom, mint azok, akik ezt feltételezik rólam. Az amerikai filmek végén általában feltüntetik azt a figyelmeztetést, hogy minden szereplő fikció és bárminemű egyezés csak a véletlen műve. Ezt írhatnám én is minden esetben, de a moziban is mire ez megjelenik a vásznon, már mindenki rég kiment a teremből..