Kalandtúra

Ma kalandosan értem be a munkahelyemre. Reggel hét órakor indultam el, mint máskor, ma azonban semmi sem úgy alakult, ahogy a régi megszokott hétköznapokban. (Már a hajnal is jól indult - földöntúli, alvilági üvöltésre riadtunk fel a legszebb álmunkból hajnali négykor. Szó mi szó, a trágya megfagyott bennem, hirtelen se köpni, se nyelni nem tudtam, míg egy perc alatt leesett, hogy a szomszéd disznót öl. Még jó, hogy az ember annyi horrorfilmet néz akaratlanul is, így az első gondolata nem a disznóölés szokott lenni.) Szóval, az úton, amin jönni szoktam baleset volt. Ugyan az esemény már megtörtént, de terelés még nem volt, viszont teljes útzár meg igen, ezért majdnem el is tudtam jutni a keresztben álló rendőrautóig, amikor is fordulhattam vissza, és mehettem újra hazafelé. Már régóta szerettem volna megtudni, hogy merre megy egy bizonyos földút, gondoltam most megnézem, mert amúgy irányban volt. Elindultam rajta, majd észleltem, hogy beállt mögém még kétszáz autó. Szemmel láthatólag örültek, hogy valaki tudja a kerülőutat. A gond csak az volt, hogy nem tudtam, és azon imádkozhattam csak, hogy ne kelljen megfordulnom, mert akkor megölnek. Úttalan utakon, de végül sikerült célhoz érni, bár néha szaharai viszonyok mellett tengelyig a homokban, de kulturált környék mellé - a dunakeszi szeméttelephez sikerült kilukadni, ahonnan már tudtam az utat. Így sikerült megtenni az alig tíz perces utat kerek egy óra alatt. Bár az út szép volt, de lehet, hogy legközelebb inkább kihagynám..