Szolgáltatás

Ma keltemben fordultomban egy kertészeti szolgáltatást reklámozó kisbusszal találtam magam szemben. Sokféle ajánlattal szembesültem, de leginkább az utolsó a sorban az, ami vonz. Tuskóhasítás.. Hejj, mennyi munkát tudnék én itt adni nekik..

Macskablog (hétfő)

A macska négylábú állat - hangzik a bölcsesség. - Elöl kettő - ezekkel fut, hátul kettő, ezekkel fékez. Kimeríthetetlen lehetőséget nyújtanak a nálunk lévő cicák arra, hogy a gondolatokat, történéseket leírhassam róluk, illetve velük kapcsolatban. Mára úgy néz ki, hogy újra két macskánk lett. A rövid ismeretség után Jánosnak keresztelt (macskajancsi) növendék kandúr elpályázott. Lassan egy napja nem teszi tiszteletét nálunk. A külsőmacska becses tisztsége nem elégítette ki az elképzeléseit, ő mindig többre vágyott, ezt pár sikertelen kísérlettel bizonyította, amik mind arra irányultak, hogy elnyerhesse, a belsőmacska tisztet, amiben jelenleg Manci és Móric tartózkodnak. A két apróság meglehetős bizalmatlansággal kezelte újsütetű Jánosunkat, és nem mertük megkockáztatni azt, hogy hajba - szőrbekapnak egymással, és világos volt, hogy ki húzza a rövidebbet. Meg amúgy is, egy belsőmacska státusz nagy felelősséggel jár, nem foglalhatja el mindenféle jöttment első sz óra! Pedig érdemesnek látszott rá, csak hát az önérzet nagyobb volt a kitartásnál..

Ha egy üzlet beindul

Hosszú, szívós és kitartó küzdelem árán sikerült csak elérni azt, hogy az eleddig macskátlan lakásunk macskatanyává változhasson, két kis cicalurkó jóvoltából. Ma újabb macska érkezett, ezúttal saját jószántából. Egy cirmos kandúr döntött úgy, hogy nálunk ver tanyát, már befészkelte magát a verandára és látszólag sajátjának tekinti a helyet. Ha egy üzlet beindul.. Ki tudja ezek után, meddig alhatok a saját ágyamban?

Kedvetlenség

Ma arra ébredtem, hogy nincs kedvem semmihez. Egy eléggé fárasztó hét után, melynek nagyrészét vidéki munkával töltöttem, most éppen itthon ülök, a tennivaló hegyekben, de épp nincs kedvem semmihez. Illetve olyasvalamihez érzek leginkább indíttatást, amit egy nő (főleg ha az feleség) ép ésszel fel nem foghat. Feküdni az árnyékban és hallgatni ahogy a fű nő. Ez nem túl előremutató tevékenység, ebből nem lehet megélni. A kávé nem zökkent ki ebből az állapotból, valami erősebb ajzószer után kell néznem..

Úton

Ma száműzetésben vagyok, a polgári demokráciát kutatom. Megdöbbentően létezik, és nagyon kellemes ez a vidéki miliő. Csak az a hosszú autóút ne lenne! Furcsa, hogy sokkal hamarabb haza lehet érni, mint ide. A hazafelé vezető út mindig sokkal rövidebb. Bár az is lehet, hogy kiégett, összezsugorodott aggyal már fel sem tűnik a távolság?

Rokonok és egyéb állatfajták

Az ember a rokonait nem válogathatja meg a barátaival szemben, tartja az ősi bölcsesség. Igazából a barátok közül is szűk a kör, amiből válogathat, mert akivel barátkozna azok legalább a fele semmibe se veszi őt, tehát zsákutcának bizonyulhat. Persze ezek mindig utoljára derülnek ki, az addigi erőfeszítések így rendre kárba vesznek, mert mindenki hagyja, hogy hadd jöjjön rá a másik magától erre. De ez mellékszál, igaz nálam sűrűn előkerül - mert sajnos sokat találkozom ezzel, és kevéssé bírom értékelni. A tegnapi nap a távoli rokonok napja volt a családban. Meglátogatott az unokatestvérem, aki ebből a szempontból egyedi a családban, első és egyetlen igazi unokatesóm ő. A távolság földrajzi értelemben véve jelentős, ő a kenguruk földjén múlatja a napjait, és csak ritkán látogat vissza szülőhazájába. Viszont megdöbbenéssel  tapasztalom, hogy lelkileg egyre közelebb kerülünk egymáshoz, egyre jobban értem a gondolatait, amit gyerekként, lévén ő volt a korelnök közöttünk, nem tudtam megtenni. Akkor meglehetősen 'herótunk'  volt egymástól, mert ő irányítani próbált (Engedetlen beosztott voltam a szemében), és én ezt nehezen tűrtem. De mára fordult a kocka,  és bár két- vagy többévente látom csak, sokkal közelebb került hozzám, mint akit 27 óra repülőút választ el a másiktól.  Támogatnám a kontinensek újraegyesítését!

Színek hatalma

Az utóbbi időben egyre többet hallom, hogy az egész országra kiterjedő narancs színű riasztást rendelt el a meteorológia. Gondolom itt nem bizonyos politikai pártok előretörését jelezték ezzel, hanem valamiféle értelme van a színeknek. Kicsit fellengzősnek is érzem, így olyan mint valami amerikai kémfilm, ahol szintén színekkel jelzik a különféle helyzeteket, a riasztások fokait. Ami ugye nagyon hasznos annak, aki tudja, hogyan működik az adott rendszer, de nekem, egyszerű pórnak, nem mond semmit, azon túl, hogy fenyegetően (és talán fellengzősen) hangzik. Tudja valaki egész konkrétan, hogy miről is van szó ilyenkor?

Ital reggelire

Visszaemlékezve a gyermekkoraim reggelijeire mindig kakaó volt a fő fogás. Amikor a nagyszüleimhez mentünk, kávét kaptunk, amibe a boltban együtt vásárolt (és nem az üzletben megevett) kiflit mártogattunk. A kávé cikóriából volt, ezt nagyanyám készítette egy hétre előre és a sublótban tárolta. Üdítő változatosság volt ez  a mindennapok egyenkakaói mellett. Egy életen keresztül ittam ezt a furcsa babból készült italt, még akkor is, amikor már magam készítettem a reggelimet. Kicsit úgy voltam vele, mint az egyszeri ember, aki arról panaszkodik a kollégáinak, hogy minden nap ugyanazt az elemózsiát találja az uzsonnáscsomagjában. A kollégáik erre megkérdezik, hogy ki pakolja az ételt neked? - Természetesen én magam. - hangzik a válasz. Szóval felnőttként rájöttem arra, úgy, hogy most minden reggel kávéval indítom a napot, hogy mennyire jobb lett volna, ha gyermekként változatos reggeliket ihatok. Másképp indulhat a nap, ha nem mindig ugyanaz a lötty néz szem be a pohárból, így az utódnak igyekszem minden nap mást csinálni. A kakaó továbbra is sláger, de csinálok karamellt , és különféle gyümölcsturmixokat is, a kellő változatossággal szezonális és fagyasztott gyümölcsökből. Vajon ő hogy fog visszaemlékezni felnőttként a reggelijeire? Megéri a fáradozás - vagy csak a - Ja, a faterom csinált nekem reggelit. - megállapítást teszi csak? Ki  tudja.. Mindenesetre jó úgy gondolni rá, hogy  érdemes, hogy van valami értelme az egésznek..

Macska vagyok

Általános családi vélekedés az, hogy azért szeretem annyira a macskákat, mert macskajellemem van. Ez persze nem azt jelenti, hogy egereket fognék, vagy vadul és fékezhetetlenül nyervákolnék a garázsunk előtt, ahogy ezt az elmúlt éjjel a 'kollégáim' tették, hanem inkább azt, hogy mindent a személyes hangulatom irányít. Sokkal jobb úgy végezni bizonyos munkákat, ha az embernek kedve van hozzá, mint erőszakkal kényszerítve. Másképp esik úgy a dolog, kedvvel megy, és nem fogcsikorgatva. Bizonyos dolgok meg nem szaladnak el, megvárnak ott, ahol vannak, míg megjön a munkakedv. Egy macskát megnyerni teljesítmény, a kutyával ugyanezt elérni puszta rutin csak. A kollégáim, és a férfiak jelentős része kutyapárti, ők a macskákra mint zsákmányállatra tekintenek csak, arra a bosszantó négylábú dologra, amire lőni lehet, és pusztítani, ahol érik, mert a kutya a minden. (Nos, az ilyen embereknek dugnék én a micsodájukba esernyőt, és nyitva húznám ki.) Semmi bajom a kutyákkal, nem áll fel a szőr a hátamon tőlük, amíg nem akarják azt sugallni mások, hogy csak az az egyetlen üdvözítő házikedvenc, és azzal dicsekednek, hogy az élővilág nem kutyarészét milyen hatékonysággal sikerül irtaniuk a személyes környezetükben. Macska vagyok, aki bánt, arra morgok és karmolok, ám aki kedves annak dorombolni fogok..

Megmacskásodtam

A hétvégén megmacskásodtam. Persze a jó értelemben véve, azaz nem arról volt szó, hogy nem bírtam volna felkelni (Az utóbbi időben amúgy is lényegesen könnyebben megy ez a reggeli tevékenység mint szeretném.) hanem abban az értelemben, hogy új jövevények érkeztek a házhoz, két kölyökmacska képében. Már nagyon vártuk őket, és bár eléggé picik, már most is sok örömet okoztak. A szombat volt a kiválasztás napja, eredetileg egyet szerettünk volna (Illetve kettőt, de a nej lealkudta egyre) de az egyik, a leggyámoltalanabb annyira a szívembe lopta magát, hogy nem hagyhattuk ott. Nagyon vágyik a szeretetre, állandóan megkeres, és az ölünkbe ül, vagy a lábunkra telepedik. A másik inkább felfedező, sokat játszik, de vannak neki is gyöngéd pillanatai. A keresztségben a Manci és Móric neveket kapták, és tegnap, a délutáni szunyókálásunkat már együtt töltöttük. Én a kanapén, a cicák rajtam feküdtek, és mindenki boldog volt. Kár, hogy nem csak vasárnapból áll a hét..

Zoltán nap

Ma Zoltán napja van. A név maga uralkodót, vagy szultánt jelent - állítólag. Noha nem ez az egyedüli Zoltán névnap az évben, mi mégis most tartottuk annak, aki számomra az egyetlen és igazán fontos Zoltán volt, az öcsém. Sokszor az eszembe jut az, hogy nem élsz már közöttünk, de az ilyen alkalmak, amikor tortával kellene rohangálnunk és örülnünk ahelyett, hogy koszorúkkal és szomorúan tesszük ugyanezt, különösen fájóvá teszik azt az űrt, amit itt hagytál nekünk. Boldog névnapot, öcsémuram!

Kibéke

Ma kibékültem álmomban valakivel. Vele igazából sosem vesztem össze, egyszer csak  hírnök jött, és szólva szólt, hogy haragosok vagyunk. Máig sem tudom miért orrolt meg rám, és valószínűleg sosem fogom megtudni, most hülyén fogok meghalni, de legalább már az álmomban nem volt az ellenségem. Ennek az álomnak a hatására gondoltam azt, hogy a mai nap lehetne a haragosok kibékülésének a napja. Magam is eképp fogok tenni, bár nem igazán tudom azt, hogy ki lehet az én haragosom. Kettőről biztosan tudok, az egyikkel én nem akarok kibékülni, a másikkal hiába próbálkozom már évek óta. Ezeken felül maradnak a haragvó rokonok (ők megérnek egy próbát) és az esetleges irigyeim (Akik valamely pozitív tulajdonságomra vágynak - eszemre, szépségemre, szerénységemre, és még az sem zavarja őket ebben, hogy ezek esetleg nem léteznek - irigykedni akkor is lehet, ez egy remek lehetőség az utálkozásra.) akikről nem tudok. Szóval, ha valami miatt utálsz, itt a remek alkalom, hogy kibéküljünk! Itt a kezem nem disznóláb..

A köd

Ma kitekintve az ablakon novemberi időjárás fogadott. A környék tejfehér párába burkolódzott. A reggeli köd némileg megmagyarázható, bár azért június vége felé némiképp szokatlan dolog. Mentségére legyen szólva az időjárásnak, eléggé sok eső esett az elmúlt pár napban. Medárdnak végül is igaza lesz, lehet valami abban a negyven napban. Ahogy jöttem be munkába, a nap épp átfogó támadást indított a ködseregek ellen. A pára vesztes hadként épp visszavonulót fúj, és rendezett visszavonulás látszatát keltve fejvesztett menekülésbe kezdett a dombokon keresztül. Örülök a napnak, hogy végre süt, ahogy örültem az esőnek is, nagyon ránk fért már mindkettő..

Hiszti

Mindennapjaink megkeserítője a hiszti. De míg a gyerekeknél ezt az állapotot megoldhatja egy hideg zuhany, vagy pár, Makarenkó elvtárs által megfogalmazott vezérelv, úgy a tartós női hisztire nincsen gyógyír. Férfilétünk megkeserítője ez, az ami az illatos gyümölcsöt, a csodálatos habos tortakölteményt gusztustalan szervesanyagokból álló, félig emésztett halommá teszi. Hiába a külcsín, ha a belbecs olyan amilyen. Mondhatnánk azt is, hogy a hiszti, a nők érdekérvényesítő fegyvere - de nem mondom, ugyanis ez inkább támadófegyver, nem pedig védekezésre használandó felszerelés. Olyasmi, amit az ENSZ-nek már illett volna évtizedekkel ezelőtt betiltani, a taposóaknákkal egyetemben. Talán kártékonyabb is, mint az utóbbi, mert bár mindkettő tartós nyomot hagy, az akna legalább nem fáj egy életen keresztül, és nem lehet ellene védekezni. A hisztiroham méltó lezárása a nők részéről a következő szokott lenni: Remélem, egyszer megtalálod a tökéletes nőt! Utalván arra, hogy maximalisták vagyon, és nekünk semmi sem jó. Pedig, ki is akarna magának tökéletes asszonyt? Ki szeretne férfiként egy másik férfival élni???

York napsütése

Shakespeare mondatja a II. Richárdban a következőt: '.. York napsütése, rosszkedvünk telét tündöklő nyárrá változtatja át..' Rosszkedvünk tele - ez van most. Hiába nézek ki az ablakon, ahol hétágra süt a nap, a lelkemben hóvihar van, zúzmarás hideg tél. A dolgaim nem úgy alakulnak ahogy várnám, most a hurráoptimista elvárás helyett hurrápesszimista vagyok. Mondhatnák egyesek, hogy én ilyen vagyok állandóan - de ez nem igaz, legfeljebb nekik könnyebb a dolgokat egyféle skatulyába rakni. Mindenesetre most tényleg hiányom van - hiány bizonyos dolgokban, fontos és nem nélkülözhető, talán apró, de semmiképp nem lényegtelen dolgokban, érzésekben, vágyakban. Ezek a dolgok kavarják a szelet, hűtik legbelül a lelkem, és tartós havazást hoznak. Ha más megoldás nem marad, lehet, hogy Yorkba kellene utaznom nekem is?

Ma vége!

Ma vége! Gyerekként azt mondtam volna, hogy végre, hisz ezt a pillanatot vártuk egy egész tanéven keresztül. Gyermeki szemmel nézve a Kánaán kapujának tűnik, szülőként egy rémálomnak - ilyenkor merül fel az a kérdés először, ami végiglengi az egész vakációt, hogy 'De mi legyen a gyerekkel, hova tegyük?' Régebben ez nem volt probléma, hisz ott voltak a nagyszülők - egész nyarakat lehetett náluk tölteni gond nélkül. Ők boldog nyugdíjas éveiket töltötték és örömmel vigyáztak ránk, terelgettek a szünet sötét útvesztőiben, próbáltak több kevesebb sikerrel egy darabban visszaadni a szüleinknek, miközben mi mindent megtettünk azért, hogy keresztülhúzzuk a számításaikat. Persze az élet nem volt fenékig tejfel azért, volt, hogy kemény mezőgazdasági munkát kellett végeznünk - (na ott ment el a kedvem végérvényesen a földműveléstől. Ha valaki már látott napfelkeltét egy málnaföldben állva úgy, hogy a terület vége eltűnik a frissen felszálló ködben, akkor az tudja, hogy miről beszélek. Kétnaponta kellett szedni a gyümölcsöt, mert úgy érett - nem lett volna baj, de két föld volt, a falu két, ellentétes végén - ez azt jelentette, hogy a málnaszezonban minden nap volt mit csinálni kora reggeltől késő estig. Gyerekként a szárazságért imádkoztunk, mert akkor rövid lett a szezon, csak két hét, azt meg féllábon ki lehetett bírni.) De ha nem kellett robotolni, teljes szívvel vetettük bele magunkat az életbe. Halat fogtunk a patakban, játszottunk mindenféle gépeken és gépekkel, kunyhót építettünk, ami egyszerre volt ház és különféle jármű, terrorizáltuk a baromfiakat új és új vadásztechnikákat kísérletezve ki rajtuk. Szóval el tudtuk magunkat foglalni. Mostanra teljesen megváltozott minden, felfordult az élet fenekestől. A nyugdíjasok ugyanúgy dolgoznak mint mi, többé már nem tudnak vigyázni az unokákra - alkalmasint otthagyták a nagymamát és fiatal feleségük mellett ugyanúgy apák ők is, furcsa helyzetet teremtve a családban, összekuszálva a rokoni szálakat. Az élet rohan.  Ahol vígan elbicajozhattunk  napestig, mára autópálya jellegű forgalom támadt, jobbára felelőtlen autósokkal, érzésem szerint a közbiztonság is sokat romlott - ma tényleg gond biztonságban tudni az utódunkat. Ráadásul a gyerekeknek csak a számítógép és a tévé maradt meg szórakozási lehetőségnek, ha e kettő hiányzik sok idő kell, hogy feltalálják magukat. A nagyszülők meg (a kérésünk ellenére is) inkább biztosítják nekik ezt a tompultságot azért, hogy - na de miért is?  Nem akarnék nosztalgiázni, de volt valami előny abban amikor csak egy csatorna volt, és hétfőnként nem volt adás..

Iskolai dühöngő

Úgy tűnik egy új versenytípust vezettek be az idéntől. Megrendezik a leghülyébb évzáró szervezést az országban, és az iskolánk mindenképpen dobogós helyen akar végezni. Az évzárók amúgy is uncsi dolgok. Mindenki menne már a fenébe, minden itt mondott beszéd teljesen felesleges, mert gondolatban már mindenki máshol jár, csak az a pár dolog fontos, ami az utolsó 15 percben hangzik el. Tavaly borzasztó volt az évzáró, összeszervezték a ballagással. Ott álltunk a tűző napon csapatostul, az elsőtől a hetedikig, plusz a szülők, és látszólag órákon keresztül nem történt semmi. Belül persze zajlottak a folyamatok, a ballagók bejárták az iskolát, a padlásszobától egészen a földszinti fiúvécéig. Mi közben bakot ellettünk az udvaron. Végre lement az ünneplés, volt évzáró, majd bizonyítványosztás. Utóbbi kb negyed óra, de mehettünk el végre. Sok panasz érkezett emiatt. Minek odarendelni egy halom embert, akinek semmi érdekeltsége nincs a ballagásban, és a betonozott udvaron ünneplőben tárolni a népet? Ilyesmit régi japán háborús filmekben csináltak a brit hadifoglyokkal. Na jó, nekünk nem kellett hidat építeni a dzsungelben, de majdnem. Én kész lettem volna rá. A mostani szervezés viszont űbereli a múlt évit. A ballagás és az évzáró továbbra is ma lesz, a bizonyítványosztást átrakták KEDD REGGEL 8 ÓRÁRA! A gyereket egy tetves táborba nem lehet elvinni, mert ugye ott meg kell jelenni, nekünk vagy szabit kell kivenni aznapra, vagy csúsztatni kell. Agyrém! És ők oktatják a gyerekeinket!

Lehet-e?

Lehet-e? - Fogak nélkül harapni?
- Só nélkül főzni?
- Fülek nélkül hallani?
- Hit nélkül remélni?
- Vágyak nélkül szeretni?
- Szó nélkül beszélni?
Csak reménykedhetem ebben..

Mesét olvasni jó

Mesével élek, meséket olvasok. Az élet maga többnyire dráma és tragédia, sokszor a rossz győz, és a jó nyeri el a végső büntetést. Úgy is lehetne mondani, hogy az élet igazságtalan, de ezt a közhelyet már sokan mások elkoptatták előttem. Mesét olvasni jó! Háborgó igazságérzetünk végre megnyugodhat, van egy hely valahol a távolban, amiről a könyv ír, ahol minden a maga helyén van. A jó jót cselekszik, és ezért jutalomban részesül, a rossz rosszalkodik és a végén mégiscsak pórul jár. Most éppen Michael Ende - A sátánármányosparázsvarázspokolikőrpuncspancslódítóbódítóka című könyve került nálam terítékre. Kettős céllal vettem, részben szeretem a műveit, részben így a gyerek is el fogja olvasni - főleg, mióta közöltem, hogy magamnak vettem, és ő nem olvashatja el - így különösen nagyon akarja, és valljuk be, ráfér az, hogy jó meséket is olvasson. Mert ez a könyv valóban jó. Ende nagyon jó meseíró, ő írta a Végtelen történetet és a Momó-t, főleg ez utóbbi, ami még fiatalabb koromban nagyon megfogott, bár korántsem annyira sikeres, mint az elsőként említett könyve, amiből film is készült. Tegnap hazafelé az autóban végig gyakoroltam, hogy ki tudjam mondani a frissen vásárolt könyv címét, és a gödi lehajtónál már egészen jól ment. Reggelre a tudásom némileg megkopott, de a könyvet bátran ajánlhatom azoknak, akik szeretik a jó mesét, vagy kellemes perceket szeretnének szerezni egy kis emberpalántának..

A termés

Ma reggel szüreteltem. Előbb a teherautó bérlésen gondolkodtam, majd a logisztikai folyamatokat vettem górcső alá, de végül a hagyományos megoldásnál maradtam, amikor ma reggel leszüreteltem a meggyfám idei első illetve életében az első termését. Még a virágbaborulása után rengeteg termés volt rajta - nagyobb hűtőházi kapacitás lekötésén gondolkodtam opciós szerződés formájában, de a termés nagy része, bár megkötött, de az érés félidejében lehullott. Itt feladtam a nagyratörő álmaimat, hogy a termésből megveszem Délafrikát, kisebben kezdtem gondolkodni - mondjuk elég nyugat Magyarország - Sopront mondjuk átfesthetném rózsaszínre, vagy citromsárgára, de lehet, hogy zöld alapon sárga pöttyökkel is jól mutatna. Lehet, hogy kicsit felülbecsültem a lehetőségeket, de lett 28 szem meggyem, így az üzletet jövő nyárra halasztom inkább..

Nem a magáé, Tata!

Lassan nyitotta ki a szemét. Ma nem úgy ébredt fel, ahogy szokott. Bár a madarak ugyanúgy csicseregtek és élvezték a kis parányi tollas életüket ő mégis másra figyelt. A zaj volt az, ami nyugtalanította. Valahogy nem illett össze az álmosító délutáni idővel.         Kibicegett a konyhába, végigfuttatta a tekintetét a szobán. A nap a redőnyön keresztül élénk csíkokat rajzolt a kopott falvédőre. Erről a felesége jutott az eszébe. Két éve már, hogy elment, és azóta is hiányzik. Egyedül maradt. Az eddig takaros kis lakás  hiányolja a gondos gazdasszony kezét. Próbálja ő ellátni magát, de azért az nem ugyanaz, az elmúlás szele a lakásba is belopódzott, ott látszik a keze mindenen, az ablakokat már nem is emlékszik mikor pucolták meg, a falon lógó fényképeken por csillan fel a beszűrődő fényben.

 

Látogatója se akad annyi, mint régen. A gyerekek önálló életet élnek, ott van nekik az unokák gondja, és a saját életük. Ünneplőbe öltözik a szíve, mikor láthatja őket. Csak az a zaj ne lenne, az a furcsa zaj. Vajon honnan jöhet?

Megfontoltan uzsonnát készít, pár falást eszik a kenyérből, amit még a jó szomszédasszony vett neki délelőtt a kisboltban. Néha kimozdulni sincsen kedve, elég neki a kert, a gazdaság. Szerencse, hogy rendes emberek veszik körül,  akik gondolnak rá néhanapján. Csak a gyerekek jönnének gyakrabban! - tudja, hogy a mai élet azért más, elkapta őket a nagy daráló, szabadulni nehéz. Nyugtalanítja a zaj, a lárma. Az utcáról jöhet. Kapja a kalapját, és a botját,  és kiballag. Kint egy világ omlik benne össze hirtelen. Fiatalok dézsmálják az utcán álló cseresznyefát, tépik a termést, szaggatják az ágakat, duhajkodnak. Ezt nem hagyhatja annyiban! Szól nekik:

- Mit képzeltek ti, mit csináltok itt?!

Pökhendi válasz érkezik rá azonnal:

- Fogja be a száját, vén marha! Ez nem a magáé, közterület! Na húzzon innen!

Szégyenpír önti el az arcát, amikor megfordul. Hátán még érzi a hozzávágott gyümölcs tompa ütését. A konyhába megy és leül a kisszékre. Ma már nincs is kedve semmihez. Mikor a zaj elül, kimegy megnézni a kárt. A sok jó gyümölcs a földön hever összetaposva, az ágak megtépve, mintha forgószél pusztított volna, olyan csapás, amit már rég nem látott. Könnyes lélekkel fog seprűt és lapátot eltakarítani a járdát. Az mégsem járja, hogy ez így maradjon! Szégyen lenne!

Miközben lassan dolgozik, eszébe jutnak a szavak:

Nem a magáé! - mikor tavasszal metszette.

Nem a magáé! - amikor permetezett, az utcai fának is mindig jutott.

Nem a magáé! - nyaranta mindig vitt egy vödör vizet, ha látta, hogy szomjazik
Öreg fa volt, együtt öregedtek meg, szinte testvérének tekintette.

Nem a magáé! - mikor ősszel a lombját takarította.

Rosszkedvűen tér nyugovóra. Miért veszett ki a fiatalokból ez emberség és a kor tisztelete? Miért csak javak számítanak, más munkáját miért nem becsülik meg? Különben is, -  gondolja - adtam volna, ha kérnek, biz Isten adtam volna jó szívvel! Van ott elég mindnyájunknak, jut is, marad is. - De nehéz dolog, ma, kérni. Tényleg olyan nehéz? Arra gondol míg magához hívja az álom hogy, holnap sokkal jobb világ lesz. Jobbnak kell lennie!

Fűöröm

A fű mégis tud boldogságot okozni! Persze nem kell elszívni, elég ha le tudja vágni az ember. Bár ma este nagy zegernye közelített, az ereje valahogy mégis elkerült bennünket, így végre le tudtam nyírni a gyepet. Kezdek olyan lenni mint Poldi bácsi az ismert gyerekfilmben. Számos gyengém közül egyik az angolpázsit. Sajnos még hosszú az út odáig, de igyekszem..

Úton-útfélen

Úton, útfélen a szemembe ötlik az a különös viselkedés, ami szerintem csak ezen a kis, Kárpátoktól ölelt földdarabon létezik, ha közúton közlekedik az ember. Itt a haladást többen harcnak fogják fel, napi csatákat vívnak, és szerencsétlen kevesek a szó fizikai értelmében is ebben a küzdelemben véreznek el. Nap mint nap látom, hogy míg nyugaton a besoroló autóst segítik azzal, hogy egy rést nyitnak a hömpölygő autófolyamban, ahova az érintett be tud sorolni, és mindenki békésen megy tovább.  Nálunk ez úgy szokott történni, hogy a besoroló jelzi (többnyire) a szándékát, mire az autók közelebb húzódnak egymáshoz, nehogy beférjen valahová. Mindenki személyes vereségként fogja fel, ha valaki esetleg elé kerülne, így mindent megtesz azért, hogy ez ne fordulhasson elő. Persze a besoroló se akar lemaradni, ő kinézi a legszűkebb helyet, és oda akar bemenni. A vége kölcsönös gyalázkodás, esetleg hatalmas fékezések, koccanás, balesetek lesznek. Mintha lassan közeledne felénk Európa! Vagy lehet, hogy azért, mert pont az ellenkező irányba haladunk?

Arvalin

Arvalin - újabb kémiai segítőtársam a lótetű elleni harcban. Reményeim szerint a név hallatán is megáll a rovarokban az ütő, és sietve kezdenek pakolni és tömegesen költöznek távolabb, nyugodtabb, vegyszermentes vidékre. Meguntam már  azt, hogy a kertemet vandál ásólábak tegyék tönkre mindenféle földalatti  dorbézolással. Tegnap megvásároltam tehát ezt a nagyágyút, amivel fel fogom venni a harcot a kertet pusztító garázdákkal szemben. A méreg dobozán az alábbiakat olvastam: Olvassa el figyelmesen a tájékoztatót és győződjön meg arról, hogy megértette!

Ez egy pillanatra erős gondolkozásra késztetett, ami azóta is tart. Nem is az első fele, hisz az fontos, hogy egy gazda tisztában legyen a vegyszerek alkalmazásával kapcsolatban, hisz ez mégsem játék, hanem az utóbbival. Jutott eszembe számtalan szebbnél szebb gondolat, hogyan is tudnám a mondat második felét teljesíteni. 'Győződjön meg arról, hogy megértette!' Tegyek fel ravasz keresztkérdéseket magamnak? Fondorlatos módon, a legváratlanabb pillanatokban próbáljam magam sarokba szorítani valami mellékes részlet ismeretének meglétével? Írassak magammal tesztet? Biztosítják-e ezek a megoldások a várt sikert? Hisz be is magolhatom a leírást, és tudni is fogom, de a megértést nem garantálja semmi. Most itt vagyok a gondok között, hogy mi van, ha mégsem értem meg, csak megtanulom. Azóta sem mertem még használni, a kétely itt ül bennem...

Apának lenni

Furcsa dolog apának lenni. A gyerek tízórai közben engem néz, és én is őt figyelem. Vajon mit gondolhat rólam? Én neki a felnőtt leszek világ életében, ahogy én is felnőttként gondolok a saját apámra, hisz ő nem is lehet más, amikor én vagyok a gyerek. Nemrég még én is a csapkodós lepkét tologattam, vadul rohangáltunk és bicajoztunk a környékbeli földeken, szánkóztunk a temetőben és mindenféle csínyeket követtünk el. Most pedig itt ül egy kis ember, az én fiam, és el sem tudja képzelni bennem a fiatal önmagát. Most ő szaladgál mindenfelé, ugrál az idegeinken, és ő a gyerek. Most engem néz, az apját, aki mindig is leszek neki talán, a felnőttet, aki a lelkében ugyanolyan gyermek mint ő..

A kódex

A kódex jó dolog. Nem csak azért, mert lehet vele hencegni a barátok és a műértő rajongók előtt, hanem azért mert általában rég letűnt korok tudását hivatott hordozni. Tegnap lett nekem is kódexem, bár ennek korántsem örülök annyira, mintha egy pergamenre írt könyvcsodát kaptam volna. Ezt a kódexet nem tehetem ki sehova, nem alkalmas arra, hogy dicsekedjek vele, e-mailben kaptam. Igazából nem is kódex, csak a címe tartalmazza ezt a fellengzős szóvirágot, valami rejtélyes, általam ép ésszel fel nem fogható ok miatt. Bár lehet, hogy így hangzik jól. Egy ismert párbeszédet juttat eszembe a Tanú című filmből:

Virág Et.: Elvtársnő, ez a szoknya új?
Et.nő: Igen, Virág Elvtárs!
Virág Et.: Kurta! Hagyjuk meg a túlfűtött szexualitást a haldokló nyugat ópiumának!
 

Szóval a kódexünk arról szól, hogyan öltözködjünk a munkahelyünkön. Lassan tíz éve dolgozom ugyanezen helyen, és eddig ez sosem volt probléma, ha nagy melegben rövidnadrágot vettünk fel. Most azonban a cég arculata és eszmeisége megköveteli, és a rövid nadrágok használóit megvetéssel sújtja, és súlyosan presztízsrombolónak tartja azt az informatikust, aki megfeledkezik az illő viselkedésről. Csak az a furcsa, hogy ezt miért tíz év után kell megtudnom. A korlátozás nem teljes körű, mert csak a férfiakra tér ki, a lányok továbbra is  járhatnak rövid szoknyában, és egyéb, teljesen nyilvánvaló jelekkel adhatják a külvilág tudomására azt, hogy ők a (fő)EMLŐSÖK csoportjának nőstény ivarú egyedei. Ez így kissé igazságtalan, olyan mint a cukorbetegek kongresszusát cukrászati szakvásárral összekötni.

Apasági engedély

Tegnap megint nem voltam csúcsformában. Még mindig szégyellem magam miatta, mert igazságtalan voltam a kölökkel. Tegnap egy boltban voltunk, és ő ki akart menni az épület elé a játszótérre, ezért rám bízta a kincsként őrzött játékkártyáit. Teljesen automatikusan elvettem tőle és zsebre vágtam, de ez teljesen tudattalan cselekedet volt, és fel sem tűnt. Az autóban kérte vissza a kártyáit, de én akkor még úgy gondoltam, hogy nincsenek nálam, és ő viszont csak erőlködött, hogy de. Keményen kiabáltam vele, hogy ne hazudtoljon meg, ha egyszer azt mondtam, hogy nincs nálam akkor az úgy is van. Azt hiszem sohasem fogom elfelejteni az arcát. A zsebkendőmért nyúltam azután, és.. Ott voltak azok a kártyák. Ő tudta, mert nem hülye gyerek, és ezért erősködött annyira! Persze bocsánatot kértem tőle, de ez kicsit eső után köpönyeg. Néha úgy érzem, hogy közel állok hozzá, hogy elveszítsem az apasági engedélyem...

Bort isznak

Sokan vannak ők, a borisszák. Ők akik vízről prédikálnak, miközben minden cselekedetük, tetteik és megnyilvánulásaik a bor fogyasztására utal. Körülöttem élnek, jeleiket látom nap mint nap. Az ilyen emberek hajlamosak kérdezés helyett prejudikálni, ez bizonyos esetekben valóban egyszerűbb megoldásnak tűnik, mint utánajárni az igazságnak. Az ilyen emberek jó politikusok, simulékony természetük remek álca. Skatulyáznak és megsértődnek, ha valaki a hibáikra figyelmezteti őket. Mindenhol ott vannak, ők a jövő embertípusa, az eszményi társasági lény. Ilyenkor érzem úgy, hogy vonzó alternatíva lehet a magány.

Levegő nélkül

Rémes éjszakám volt a tegnapi. Az ember teljesen természetesnek vesz bizonyos dolgokat, fel sem figyel addig, amíg valami nem hívja fel e fontos apróságokra a figyelmet. Levegőóceánban élünk, úgy úszkálunk benne, mint nagy halak a tengerben. Körülvesz bennünket, minden apró résbe befurakodik, szinte lehetetlen kiszorítani. Táplál bennünket, élettel tölt fel. Legalábbis amíg képesek vagyunk kortyolni ebből a végtelen tóból. Ma éjszaka megtapasztaltam milyen lehet egy pontynak, miután kifogták és a szárazra kerül. Nem jutottam olyan állapotba mint a szerencsétlen sorsú pozsár, de nagyon rossz érzés volt az, amikor rájöttem, egy tóparton is szomjan lehet halni, ha képtelenek vagyunk inni az éltető vízből. Szerencsére az állapot némi szenvedés és bizonyosfajta kemikáliák belélegzésével elmúlt, de az érzést nem kívánom senkinek. A fulladást, mint halálokot mindenképpen szeretném kizárni az elmúlásom esetleg választható lehetőségei közül ezután..

Vadkacsa jóasszony módra

Van egy botcsinálta ismerősöm itt a Blogtéren. Illetve ha úgy vesszük, több ilyen is van, egyes nevek többször is felbukkannak a blogomon, ezáltal ismerősebbek lesznek nekem, mint az egyszerű vándor, aki utat veszt a sűrűben, és az én tisztásomra (avagy csalitosomba?) téved. Van akivel próbáltam már a blogon kívül is beszélni, több kevesebb sikerrel. Nem vagyunk egyformák - ez világos - vagy, egy másik ismerősöm szerint (akit nem szívesen tekintek ismerősömnek, vele az érzés amúgy is kölcsönös) mindenki másképp egyforma. Szóval van itt ez a hölgy (Mert ugye hölgy az illető, vagy legalábbis szeretek rá úgy gondolni, mintha az lenne - bár sosem találkoztam vele és amilyen rövid az élet, talán nem is fogok, így igazából sosem tudhatom meg, ki ő valójában.) aki a közelmúltban oly frappánsan jellemzett engem a saját szempontjából, hogy nem tehetem meg azt a kölcsönösség elvét követve, hogy figyelmen kívül hagyom a fáradozásait, amivel gondolatait rólam, pár keresetlen szóba öntötte.  Ismerősöm fiatal, de már megérintette az élet sűrűje. Ellátta olyasmivel is, amit másoknak későbbre tartogat, vagy előfordul, hogy soha nem jutnak hozzá. Édes keserűség ez, olyasmi, mint a cukrozott keserűnarancs, a hűs tonik, vagy egy olyan egyenlet aminek több jó megoldása lehet, de bonyolult, és sok helyen el lehet rontani. Néha kissé felelőtlenül tekinti az életet, amiről azt hiszi fiatal hévvel és derűvel, hogy mindent tud. Sok ismerőse van, alapvetően nyitott, extrovertált alkat (Mint a legtöbben egy ilyen fórumon) aki igényli azt, hogy csilloghasson egy társaságban, hogy őt mindenki ismerje, hogy gyémánt lehessen egy rubintokkal teli vödörben, bár ebből már kellemetlensége is adódott. Kapcsolatai ebből következően felületesnek tűnnek, a megfelelési kényszere nem teszi lehetővé azt, hogy a saját személyisége érvényre juthasson amikor mindenkinek megfelelni igyekszik. Gyorsan levonja a következtetéseket, beskatulyáz, ezáltal tovább i s lép - 'bennünk nincs semmi közös' ahelyett, hogy a megismerésre törekedne, hátha mégis téved. Mert szerintem sokkal több van bennünk, mint gondolná. De ezt nem mondhatom el neki, erre magától kell rájönnie..

Buli után

Újra egy sikeres bulin vagyok túl. Az utóbbi időben megszokottá és elfogadottá vált számomra az, hogy ha buliba akarok menni, akkor rendeznem kell egyet. A meghívottak nagy része így is kimenti magát mindenféle indokkal, ezek közül vannak tényleg halaszthatatlan és már előre leszervezett programok, és vannak üresnek, ámbátor ügyesnek tűnő kifogások is. Azt már megszoktam, hogy más vagy nem rendez murit, vagy nem hív meg. Ez teljesen elfogadható viselkedésforma, hisz bizonyos érzések nem lehetnek feltétlenül kölcsönösek, akiket jó társaságnak tartok, azok még mindig gondolhatnak engem unalmasnak, aki maga egyszikű lévén, nem férhet bele a kétszikűek táborába. Most fáradt vagyok és törődött. Már nem bírom az éjszakázást sem, ráadásul a mostani hétvége szerencsésen egybeesett azzal a nappal, amikor elkezdtem szedni a gyógyszeremet ezért úgy érzem magam, mint akit fejbe vertek. Ülve el tudnék aludni, most ebben a percben, és ez még pár napig - amíg hozzá nem szokom - biztosan így lesz. Csak annak örülök, hogy az összejövetel jó hangulatban telt, vidámak voltunk, (ordítottunk mint az állatok, bár féltem tőle, hogy a szovjet himnusz énekléséért meg fognak lincselni) a kitűzött célok elkészültek, jókat főztem, lehetett fürödni. Ősszel veletek, ugyanitt - a jelszó. Aztán majd meglátjuk ki fog eljönni..

Barom vagyok

'Jegyztessék fel, hogy egy barom vagyok..' Az örökbecsű mondat a Shakespeare által írt 'Sok hűhó semmiért' filmadaptációjában hangzott el a félkegyelmű szomszéd szájából. A filmben a úriember jó szerepet kapott, a történet szerint bár tényleg idióta, de az ő közbenjárása menti meg a szerelmeseket és a mű boldog befejezését is. A mai napom nem ilyen emelkedett légkörben indul. Esélyem sincs arra, hogy megmenthetek bármit vagy bárkit, sőt, a nap elején meg is kaptam rögtön a filmbélihez hasonló jelzőt, mint általános jellemzést. Általában ez az első pillanatban sértő, de belegondolva lehet benne valami, mint minden jól sikerült sértésben, még akkor is, ha viccnek próbálták szánni esetleg. Azt hiszem délután megyek és veszek egy nagy kolompot a nyakamba, de addig se zavarjatok, legelészni indulok..