A másik út..

Sosem volt még olyan autóm, amivel figyelnem kellett a magasságkorlátozásra. Persze, ha nem számoljuk azt az esetet, amikor mondjuk fenn volt a tetőn a trike, akkor nem mentem be a gödi alagútba, mert ösztönösen tudtam azt, hogy nem férek be vele. Ez esetleges, mert ettől még az autó befér mindenhova, hisz ez csak egy személygépkocsi és nem teherautó. Nem úgy mint az a tehergépjármű, ami beszorult a dunakeszi város szélén lévő kis alagútba. Amikor azt mondom, hogy beszorult, akkor nem csak úgy ímmel-ámmal helyzetre gondolok, hanem olyan durr a közepibe' helyzetre inkább. Mert minek óvatoskodni, ha nagy svunggal, erővel akár középig is be lehet szaladni, hogy ott aztán se előre se hátra? Mikor odaértem, a sofőrember éppen igyekezett leereszteni a kocsi kerekeit, az ismert tűzoltós módszer szerint. Lánglovagék is ezt szokták tenni. Gondoltam, hogy megkérdezek tőle egyet és mást, hogy például tud-e táblákat olvasni, esetleg ismeri-e a saját autója geometriai méreteit, illetve ha tudja, hogy necces, akkor miért nem óvatosan halad és figyeli a súrlódó zajokat, miért nyomja inkább neki, mint süket a csengőt? De részben úgysem hiszem, hogy értelmes választ kaptam volt, másrészt meg így is megvolt neki a saját baja. Úgyhogy a jól kitalált útvonal helyett jöhettem egy másikon..