Pillecukor

Mint minden édességet - persze a karamellizált hal kivételével - szeretem. Nem tehetek róla, de a hal minden formája hiányzik a gasztronómiai szótáramból, de itt most nem is erről volt szó. Szóval a pillecukor. Már gyermekként faltuk, mert jópofa, olyan mintha édes szivacsot rágna az ember és biztosan másban is feltámadt már a vágy arra, hogy különféle ehetőnek nem nevezhető dolgokat megkóstoljon gyermekkorában, hátha mégis téved a hallgatag többség és mégiscsak jó az a bizonyos dolog. Mint például a szappan, a fogkrém és a szivacs. Nos, ezek mind ehetetlenek - ez már legalább egy emberöltőnyi tapasztalat - de a pillecukor tulajdonképpen jó. Eddig azt képzeltem, amerikai filmeket nézve, hogy a tábortűznél való, ottani cserkészek által folytatott gyakorlat, mellyel a cukrot nyársra húzva pirítják - Isten ellen való vétek és csak agyahagyott amerikai népszokás. Mígnem a gyermekem révén - aki nyitottabb az efféle anomáliák befogadására, meg nem kóstolhattam. Amiről eddig azt hittem, hogy az ördögtől való az mára az istenek eledele lett. A pillecukor a tűz fölött megdagad, a külső része karamellizálódik és kemény de édes, roppanós kérget alkot, miközben a belseje elfolyósodik - szóval mennyei csemege lesz az egyszerű kis szivacsból. Ráadásul, most míg tart a fűtési szezon, a cserépkályhában lévő parázs remek hangulatot teremt egy kis tábortűzi csemegézéshez. Mindenkinek ajánlom, lehet, hogy ők is pillecukor pártiak lesznek. Engem már meggyőzött..