Fogalmazás

Minden Afrikában kezdődött. A szavannán vagy az őserdő mélyén mocorogni kezdett az élet. A fene sem tudja már, hogy hol, de ott kezdődött. A nap sejtelmes ragyogással borította be a füves pusztát, a harmatcseppek milliárdjai végiggördültek a poros leveleken, hogy megpihenjenek a hajlatokban, vagy lecseppenjenek az örökké szomjas talajra esetleg egy mohó hangya hörpintse fel őket a reggeli ébresztőitala gyanánt. A nap lustán végighaladt az égen, Héliosz szekere lassan de biztosan szelte át a látóhatárt. Alant a természet lassan pezsgett mint egy pohár pezsgőben a buborékok. A nappali állatok műszakot kezdtek, a növényevők a reggeli saláta után, a ragadozók a reggelinek számító növényevők után néztek. Sokaknál ez egész napos elfoglaltság lett, összecsúsztak az étkezések és az alkalmak. Feleslegessé vált megkülönböztetni, elnevezni a táplálkozási lehetőséget és alkalmakat, ha valaki evett és közben nem ették meg, akkor ez egy jó nap volt. Amikor a napszekér eltűnt a látóhatárt szegélyező bokrok mögött, az eddig népek nyugovóra tértek, hogy átadhassák a helyüket az éjszakai műszaknak. Különös zajok verték fel a csendet, aki aludni szeretett volna, rosszallóan csóválhatta a fejét – Ezek nem elég, hogy nem alszanak, de még ordítanak is mint egy vadszamár! Persze a vadszamaraknak is megvolt a saját bajuk, a mindennapos táplálkozás és annak elkerülése, hogy egyszer főfogásként végezzék valaki asztalán – a párválasztás, majd az utódok felnevelése igazán embert (vadszamarat) próbáló feladat úgy, hogy idős korunk támaszát hozzuk létre, ne pedig valami különleges és zsenge előételt valamely arra érdemes ragadozó étlapján. Nem mintha problémájuk lett volna a húsevők étkezési szokásaival – mert ugye azoknak is korogni kezd a bendő és az étkezés egyre jobban betölti a gondolatokat és ahogy a fűcsomó sem tiltakozhat a lelegelés ellen, így azért is kár reménykedni, hogy a tigris átszokik majd a zellerre, esetleg mostantól konzerv kutyatápot eszik majd ragadozás helyett. Annál is inkább, mert még történetünkben nem kerül elő az ember, a dobozos kutyatáp előállítója és terjesztője. Ugyan ott settenkedik már a papír alján és istenuccse egyszercsak a fekete fehér sorok barázdái közé veti magát, de még nem jött el az ideje, hisz derék szamaraink uralják még az irkát. Szóval, hogy egyik szómat a másikba ne öltsem, szamáréknál is fontos a nevelés. A kisszamarakból csak úgy válhat életrevaló felnőtt jószág, ha szófogadóan hallgat, lát és tanul. A lét nem irodalmi mű, ahol egy szamár jól ellehet, akárcsak a Micimackó Fülese, akinek az összes gondja kimerült abban, hogy épp melyik bogáncsost legelje le miközben Tigris azt próbálta kitalálni, hogy ők – azaz a tigrisek mit is szeretnek valójában. Nos, az megtudhattuk, hogy mit nem szeretnek a tigrisek, hisz nem ettek se bogáncsot se pedig mézet – de titokban persze sejtjük, hogy a tigrisek szívesen esznek Fülest vagy Malackát, ugyanakkor nem lehet elvárni egy gyermekkönyvtől, hogy a főszereplői a mű végét megelőző katarzis helyett egymást falják fel jóízűen és a lehetőség szerint angolos hidegvérrel. Ahogy a fűcsomót is eléri a végzete, de a remény mindig ott lóg a levegőben, hogy esetleg a mohó szamár figyelmét elvonja egy ropogós zellerszár vagy más kedélyes zöldségféle, ahogy a szamarak sem mindig végzik a tányéron. Illetve nem mindig ugyanazok a szamarak és nem mindig ugyanazon a tányéron. Szóval láthatjuk, hogy a nevelés, az életre felkészítés szükségszerű és jelen van akár az ember akár a csökönyös patásjószágok körében. Ha tehát egy szülő arra próbálná rávenni serdülését épp csak elkezdő utódját, hogy hagyjon rendet maga után az ebédlőasztalon illetve a konyhapulton, akkor ebben csak az evolúciós késztetés megnyilvánulását láthatjuk, amely az egyszerű, utódjaikról gondoskodni kívánó egysejtűektől a vadszamarakon keresztül a természet koronájának magát tartó emberig terjed. Ahogy a kisebb emlősök is eltakarítják a piszkukat maguk után, hogy ne vezessék a nyomukra a kíváncsi, de mindemellett meglehetősen vérszomjas nagyvadakat, úgy szükséges az, hogy a konyhaasztal se maradjon roskadásig telve az étkezésünk maradékától. Mert ahogy minden megtörténhet (csak a valószínűsége nem pont ugyanakkora) így az is előfordulhat, hogy egy mára már kihalt, ámde megfelelően rosszkedvű esetleg a többmillió éves koplalástól igencsak jó étvágyú tyranosaurus rex (más néven zsarnokgyík), vagy esetleg egy csapat gyorslábú velociraptor materializálódik a konyhánkban, akik ha meglátják a piszkos edényt, könnyen szagot foghatnak és akkor el van rontva a nap további része. De ha mégsem történne meg a legrosszabb, (illetve egy hollywoodi forgatókönyv írónak a legjobb, hisz egy ilyen alkalom súlyos dollárezreket jelenthet a filmpiacon, ha megfelelően értékesítik az ötletet és a megfilmesítés jogát.) akkor is ha már a betoppanó szüleink által érzett megkönnyebbülés sem számít, a bennünk felülkerekedő jóllakottság érzést elnyomó egyéni tisztaságvágynak akkor is teret kell juttatnunk. Hisz jó dolog az üres konyhapult és nem is az ördögtől való gondolat a jóra, a teljességre való törekvés sem.