Tegnap nagy nap volt az életemben, az első libám napja. Nem mintha eddig nem találkoztam volna libákkal, sőt, időnként beszéltem is velük, főzni illetve fűzni is fűztem őket, hogy hozzájuthassak azokhoz a kívánatos combokhoz - igaz, akkor még teljesen más megfontolásból és szándékkal. Most a hentesnél jutottam hozzá a megfelelő libalábhoz - bizonyos szempontból sokkal egyszerűbb és korrektebb megoldás, mintha magam kísérletenék az elejtéssel. Sokáig hezitáltam, hogy mi legyen velük, túrtam az internetet a helyes megoldás után, számtalan elkészítési módot olvastam át egy bizonyos megoldást keresve. Azt már az elején eldöntöttem, hogy elő fogom főzni és almával készítem el. A combokat alaplében kezdtem el főzni lassú tűzön. Az alaplevet szépen bezöldségeltem (leveskockából készült eredetileg) és a főzés során csodálatos libahúslevessé nőtte ki magát, így tulajdonképpen két legyet üthettem egy csapásra. Közben kiolvasztottam a mellékesen vásárolt libahájat is. Egy uborkásüvegnyi aranylóan csillogó libazsírt kaptam eredményül, mely szükséges volt a szárnyas további ápolásához. Egy tepsibe került a majdnem készre főtt végtag. Alá került a zsírból, vörösborból és alapléből készült zaft, és fólia alatt ebben párolódott még háromnegyed órát. Azután a fólia nélküli végjáték következett, locsolgatva a húst a mártással, mígy végül aranybarnára nem sült a hús. Na és mi maradt ki az egészből? Természetesen az alap elhatározásom - azt alma. Gordon
Ramsey szavai jutnak eszembe ilyenkor: Basszus! Majd legközelebb..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése