Fénykép

Az egykor költséges és pepecselős hobbi mára teljesen elfogadott és mindennapi dologgá vált. Olyannyira, hogy fényképezőgépeket találhatunk egyes telefonokban is (Bár ezek időnként csak annak látszó tárgyak.) Naponta készítünk számtalan fotót, lenyomatokat a körülöttünk lévő változó világról. Ezeket a képeket jobb esetben csak egyszer, rosszabb esetben soha nem fogjuk megnézni, ráadásul nekünk még jelentenek valamit, unokáinknak azután végképp nem fognak semmit, egy alig ismert embert vadidegenek gyűrűjében. A családom egy része ösztönösen viszolyog attól, hogy képen szerepeljen. Talán 'indián' ősök hagyatéka ez, akik azt hitték, hogy a kép elveszi a lelkük egy darabját, hisz a képen mi magunk vagyunk rajta, ezüstvegyületek rabjaiként, vagy pixelekbe tömörítve. Ezt a tulajdonságot én is megörököltem. Nem szeretek képeken szerepelni, szeretném, ha nem ilyen formában maradna rólam lenyomat a világban, hanem azért, mert tettem valami maradandót. A fotófóbia legyőzésére a legjobb módszer az, ha az ember maga készíti a fényképet, így senki sem vetheti a szemére azt, hogy miért nincs rajta a képen. Irigylem Anonímuszt, aki meg tudta őrizni a saját arcát, lelke összes darabkáját úgy, hogy a 'neve' mégis fennmaradt az utókornak..