Búcsúzás

Az ember a fél életét a munkahelyén tölti. Azok közé az emberek közé tartozom, akik elég nehezen mozdulnak, így munkavállalói szempontból a japán modellt tartom kedvezőnek, azokat a családias cégeket, ahova az ember fiatalon belép, és onnan megy nyugdíjba. Ez sajnos már nem jön össze nekem, mert eddig kétszer kényszerültem munkahelyváltásra, egyszer a saját akaratomon kívül, egyszer pedig amiatt. Elmenni valahonnan mindig elég fájó. A hosszú évek során a kollégák hozzánőnek az ember szívéhez (Persze olyanok is akadnak időnként, akik nem a szívhez nőnek hozzá, az ilyenek elvesztése nem fáj, sőt, igazából megkönnyebbülést okoz, de ez azért ritka.) így az elvesztésük mindenképpen kellemetlen érzés. Ezen az a tény sem változtat, ha az ember dolgozik valahol, a jól megszokott csapatában, kellemes alommelegben, minden nap ugyanazokat az arcokat látva, és egyszer az egyik kollégája unja meg, és áll tovább. Az eredmény ugyanaz, egy fájó kis seb, az ember lelkébe n. Olyan mint elveszíteni egy kedves rokont, az egyik pillanatban még itt volt közöttünk, a másik pillanatban fogja a kalapját és távozik, kisétál az életünkből, és többet nem is látjuk. Csak abban reménykedhetünk, hogy jól döntött...