Ha..

Ha abból indulunk ki, hogy nem az ember van az autóért, hanem az autó az emberért, akkor a kapcsolatom a kocsimmal nem olyan, amiben ő túlságosan rátelepedne az életemre. Mondhatni azt is, hogy kedélyes szimbiózisban élünk egymással. Én megjavíttatom, ha rossz és ellátom őt folyadékokkal, ő cserébe elcipeli a testemet különféle helyekre. Ez megmagyarázná azt is, hogy miért néz ki belülről úgy, ahogy. A nej nyilván azt mondaná rá, hogy koszos, de mindenki, akinek szeme van, láthatja, hogy az csak por. A por életünk része és ahogy elvárható tőlem az, hogy tisztálkodjam, egy kölcsönös kapcsolatban az is elvárható lenne, hogy az autó kitakarítsa magát. Eszembe jutott az, hogy mennyire jó is lenne, ha valóban az okosautók és az önvezető járművek korában eljöhetne az olyan fajta családi autók kora, amikor a családi kocsi, valóban családtag lehetne, például gondoskodna magáról és néha kipucolhatná magát. Kirázná a szőnyegeit, kiporszívózná az üléseket és kiürítené a hamutartót. Utóbbi esetben meg kellene vele beszélnem, hogy a hamutartóban tartott mentolos cukraim nem tartoznak a hulladék kategóriába - máig bennem élő rémkép az, hogy egyszer egy dohányos meg fog előzni és belehamuzik. Szóval várok a szép új világra, bár van bennem némi félelem, hogy mikor dobna ki az autó magából csak azért mert sáros lábbal ülök bele.