Kiskaki

Azon töprengtem, hogy mennyire egyszerű kegyetlenséggel intézik bizonyos élőlények az utódgondozást. Mi emberek is furcsák vagyunk időnként azzal, amit az utódaink felnevelése címén intézünk, de meg sem közelíti azt, amit például a növények tesznek a sarjaikért. A kertünkben álló kakiszilvafa (diospyros kaki) rengeteg virágot hozott az idén, majd ezek a virágok mind meg is kötöttek és a fa termést nevelt belőlük. Az ágak között szépen sorjáztak a kis zöld gömböcök és a termelő szíve - az enyém! - lágy hangon dorombolt a várható termés láttán. Aztán, gondolt egyet a fa és elkezdte dobálni lefelé a kis bogyókat, egyiket a másik után. Nem tudom mi lehetett a rendező elv, lehet, hogy bizonyos bogyók nem voltak szimpatikusok, a reggeli ébredéskor nem köszöntötték a gyökérzetet vagy beszóltak a fotoszintézisre, de egyre másra hullottak. A fa megszabadult a látszólag egészséges termések nagyobb részétől, pedig a nagy részük már szépen fejlődött. Most megállt a terméshullás, a fán kezelhető mennyiségű szilva maradt, de belegondoltam, hogy nyilván célszerű a megoldás, de meglehetősen kegyetlen. Hoz egy csomó gyereket, majd szelektál. Mintha mi készítenénk egy szakajtó kölköt, majd ahogy nőnek, a nem szimpatikusokat leszórnánk a Taigetoszról. Utólag visszagondolva, bár volt ilyen is a történelemben, azért jobb szeretek nem kakiszilvatermés lenni..