Magyarnak lenni

Magyarnak lenni érdekes skizofrén állapot. Egyfelől jó egy maroknyi nemzethez tartozni, akik több mint ezer éve fennmaradtak a történelem viharaiban annak ellenére, hogy leplezetlen gyűlölettel utál mindenki mindenkit, akinek két gombostűvel több van a fiókjában, mint neki, másfelől pedig a közelmúlt eseményei miatt leég az ember képéről a bőr a szégyentől, miért is a vezetőink eladták a becsületünket egy tál lencséért. Ráadásul ahogy kinéz ezt a lencsét sem kaphatjuk meg, úgyhogy az egész ennek fényében a megszokott gazdasági sikertörténetek közé fog tartozni azzal, hogy nem elég, hogy felrúgtuk a szarosvödröt és beleültünk a közepébe, de mindezt semmiért. Na de ki a magyar? Egyes megfogalmazások szerint az, aki mögötted megy be a forgóajtón és előtted jön ki. Mások, akik magukat magyarnak állítják be, fenntartják a jogot arra, hogy maguk állapítsák meg azt, hogy ki a magyar - természetesen az, aki az ő elveiket vallja. A többi idegenszívű kollaboráns. Én jobb szeretem azt az álláspontot, hogy magyar az, aki magyarnak vallja magát - így lehet Liszt Ferenc is az, noha nem igazán beszélte a nyelvünket. Persze ezzel a megállapítással látszólag korlátozódik az önjelölt zsenik abbéli joga, hogy meghatározhassák a nemzettesthez tartozást, de erről a csökevényről szívesen lemondok az ő fejlődésükért. Tudom, hogy felesleges mondani, semmi foganatja nem lesz, hisz gyűlölködni mindig egyszerűbb volt mint gondolkodni - de össze kéne már fogni végre ennek az országnak az érdekében. Magyarrá kéne válni mindenkinek, hogy megváltozhasson a népünk alkotott, jobbára igaz, de meglehetősen negatív országkép. Ezen a ponton ébredtem fel és vettem észre, hogy bilibe lóg a kezem..