Éneklősék

Szokás az mifelénk, hogy azokat akiket nem ismerünk, valamely küldő tulajdonságáról nevezünk el esetleg arról, amilyen viselkedésmintát követ. A szomszédainkkal például jóba vagyunk, ismerjük is őket névről, így nem okoz gondot az, hogyan is szólítsuk, ha mint beszédtéma előkerülnek valami társalgás során. A hátsó kertszomszédainkat viszont nem ismerjük, mert a telek adottságai folytán ők az elszigetelődést választották azáltal, hogy a kertjük végére áthatolhatatlan falat építettek, eltakarván maguk elől a házunk helyén éktelenkedő oltári nagy kuplerájt. Valószínű, hogy ebben a helyzetben én sem tettem volna másképp, de ez a helyzet azóta is fennmaradt, mindenki megelégedettségére. Róluk már írtam egyszer, ők azok akik úgy nevelik a gyerekeiket, hogy folyamatosan ordítanak velük. A gyerekek jól tanulnak, így mára már ők is üvöltöznek, ha problémájuk van egymással, így az egész család egy hiperérzékeny de teljesen neurotikus ideggócra hasonlít, ahol mindenki, ordibál a másikkal. A gyerekem nagyon 'diszkréten ' szokott ilyen dolgokat intézni, persze akkor kellett utalnia a családra a kerítés mellett, amikor teljes létszámmal jelen voltak, és ha nem hülyék, akkor megtudhatták, hogy ők az Ordítósék. Persze az is lehet, hogy hülyék vagy szimplán nem érdekli a dolog őket, mert látszólag szó nélkül hagyták a dolgot, azóta is folyamatosan és 'boldogan' üvöltöznek. Arra gondoltam, hogy ha nem ezt csinálnák egymással, hanem mondjuk zsoltárokat énekelnének naphosszat, mennyivel szívesebben hívnánk őket Éneklőséknek, de így nem sok választásunk marad..