Az út

Szeretem az utat. Ez nem Cormack McCarthy útja, a posztapokaliptikus látomás - vízió, mert bár nagyon jól megírt könyv, azt hiszem éppen eléggé volt ijesztő ahhoz, hogy többet ne olvassak a szerzőtől semmit, pont a sötét víziók olyan jó ábrázolása miatt. Ahogy annak idején Capote is kimaradt az életemből, miután elolvastam a szintén zseniális és egyben ijesztő Hidegvérrel című könyvét. Szóval ez az út nem az az út. Nem vízió, nem látomás, se nem könyv, csak maga az út. Szigorúan földrajzi értelemben véve, a lehetőség, hogy A-ból B-be, azaz a munkahelyem és a lakásom között feszülő, de a maga nemében jól elhatárolt térszelet. Naponta bejárom átlagosan kétszer, munkanapokon egészen biztosan, de sokszor egyéb napokon is, pusztán megszokásból. Remek alkalom, lehetőség arra spirituális értelemben vett gyakorlatra, ami koronázza napjaim nagy részét, bár itt a koronát inkább fogászati értelemben értem, hisz ez nem a betetőzése valaminek, hanem inkább a kerete. Lehetőséget teremt arra, hogy összeszedjem a gondolataim, illetve zenét hallgassak, ami segít nekem ebben. Minden nap más zenét, ahogy éppen kiadja. Bonyolult és nehezen átlátható módon kalkulált véletlenséggel, ugyanakkor biztosan tudom, hogy nem túl jól, de naponta új és új lehetőségeket dob elém a lejátszó, ami persze hatással van az adott napi gondolataimra is. Szóval minden mindennel összefügg, a zene az úttal, az út a zenével és a gondolatokkal. Ha tudnám, akkor sem hagynám ki. Hiányozna..