Átjáróház

Talán világ életemben az állandóságot szerettem - de ha nem, mostanság biztosan így van. Jó az, ha valami változatlan, ha úgy van, ahogy hagytuk. Ha odanyúlunk, mindig ugyanott van a fogkefénk, mindig ugyanott találjuk a szemüvegünket, a szerszámokat, bármit, amit úgy szoktunk meg ahogy az jó volt. Ugyanezt érzem az emberekkel szemben is. Szeretném, ha azok az emberek vennének körül akiket megismertem jóként, de sajnos ez lehetetlen. Az emberek, akár a szerszámok, folyamatosan vándorolnak hol ide, hol oda, ahogy éppen kedvük tartja. Elveszítjük őket vagy ők veszítenek el minket - átjáróház az életünk és mi is átjáróházai vagyunk másoknak. Nincsen ez így jól, de ilyen az élet. Szar ügy..

Hadjárat

Indul a bosszúhadjárat! Igazából nem bosszú, meg nem is hadjárat, de legalább indul és ez is egy eredmény. Utánanéztünk, hogy mit lehet csinálni akkor, ha a gyereknek egy kihívóan közösségellenes magatartást tanúsító osztálytársa van. Hát, nem sokat. az illető kölöknek nem ez az egy ügye van a rovásán, hanem hat év felhalmozódott gazembersége, amiből mi szerencsére eddig csak alig több mint másfél évet voltunk kénytelenek elviselni, igaz eddig nekünk származott ebből a legnagyobb kárunk. Korábban egy gyereket fejbedobott valamivel, de az nem származott maradandó kárral de számtalan egyéb esetet tudnak felsorolni a gyermekükért aggódó szülőtársak. Szóval manapság igen kicsi annak az esélye, hogy ha valaki nem akar elmenni egy közösségből, akkor erre rá lehessen venni. Szerencsére kialakulni látszik egy új egységfront, ami mögé beállt a szülők nagy része. Pénteken megyünk az iskola igazgatójához és meglátjuk mi lesz a vége..

Kórházi nap

A tegnapi napunk nem a tervezettnek megfelelően alakult. Délelőtt telefont kaptam a gyermek iskolájának igazgatójától, hogy az utódot baleset érte (Egy kollégája, tornaórán, szándékosan, randalírozás során a gyermekem alkarját eltörte. Noha gondolom az eredeti cél nem a kartörés lett volna - remélem legalábbis - de ezt sikerült kihozni az akcióból. A bajkeverő nem tanúsított megbánást, sőt elnézést sem kért. Meglepő módon a gyermekem ebben az esetben teljesen ártatlannak bizonyult és egy fél osztály látta az esetet egy tornatanárral egyetemben, ugyanis az ő órájának az elején történt, sorakozónál. Az utód ráadásul fel is volt mentve aznap testnevelésből, mert reggel még hőemelkedése volt.) így a helyszínre siettem, kapát kaszát elhajítván. Mire odaértem, addigra már mentő vitte el a budapesti Madarász gyermekkórházba. Amikor beértem, épp röntgenezték. A műtősfiú(?) egy nagyon ellenszenves figura volt, kedvem szerint lecsaptam volna. Kiderült, hogy a kórházi recepciósok is ezen a véleményen voltak, így csak felajánlottam a segítségemet a mészárláshoz. Az orvosok alapvetően kedvesek voltak, egy kis doktornő foglalkozott vele, aki ráadásul mint nő is igen szemrevaló volt. Felvették az osztályra, miután kiderült, hogy a karját csak altatásban végrehajtott műtét során lehet csak helyrehozni, ugyanis mindkét alkarcsontja a csukló közelében eltört és el is mozdult a helyéről, így némi fém alkalmazásával kell a helyén megtartatni. A gyerek eléggé nyűgös volt, részben a fájdalom, részben az ilyenkor kötelező vegzálás (kisrutin, vérnyomás, és csupa ER-ben látott dolgok illetve egy infúzió bekötése.) illetve a mozdulatlanságra kárhoztatottság okán. Itt kezdődött az őrület. Szinte óránként ígérték meg azt, hogy mi leszünk a következők, akiket végre miskárolnak, de mindig csak az láttuk, hogy mást tolnak be a műtőbe. Az utód fájdalomcsillapítást már nem kaphatott, az adagját ellőtte reggel, most a közeli műtétre hivatkozva nem adtak neki új adagot, mert majd a műtét alatt úgyis kapni fog. Este nyolc órakor már igen emelkedett hangulatban voltam, a gyermek állapota miatti aggódás, Disney channel-mérgezési tünetek és a fenekemen az üléstől keletkezett bőrkeményedések miatt. Elkaptam a kis doktornőt és felelősségre voltam. Ekkor mondta azt, hogy most valaki olyat vittek be a műtőbe, aki 12 órája vár erre. Akkor még le voltunk maradva két órával, úgyhogy szavunk sem lehetett. Este tízkor emlékeztettem arra, hogy elértük a szintidőt - de ő további türelmet kért. Végül  tizenhárom és fél órás meddő várakozás után került be az utód a műtőbe és drótozták össze véglegesre a karját.  Az eljárás nem tartott csak kb háromnegyed óráig, de míg eljutottunk ide, az maga volt a kész örökkévalóság. A legrosszabb az egészben az információhiány és a bizonytalanság volt. A kis doktornő - erényére kell megállapítani, hogy a hajnali kettőkor végzett vizit (Persze a gyerekek elég rosszul tűrték a hajnali kettőkor végzett vizitet. Az addig végre álomba sírt kicsit újra torkuk szakadtából üvölteni kezdtek - nem is tudom hogy fordulhat meg ember fejében ilyen elvetélt ötlet - de biztos van rá valami ésszerű magyarázat.) után pattant le, de ma reggel nyolckor már az osztályon volt. Nem irigylem a munkájáért.