Koncertfelvétel

Van valami varázsa a koncertfelvételek hallgatásának is. Olyan, mintha ott ülnék a teremben, hallgatva a terem akusztikája által módosított hangot, ami mégsem olyan steril, mint egy stúdiófelvétel. Szóval olyan élő. Bár megváltozott egy kicsit a közönséghez való hozzáállásom is. Azt a sok parasztot például, akik végigpofázták Mozart Requiem-jének nyitótételét, mert láthatólag előbb kezdődött el a koncert, mint ahogy a mondandójuk végére értek volna, már az első taktusoknál le kellett volna csapkodni egy szövetbe tekert bunkóval (bunkót a bunkónak! - hogy ne rongáljuk a felvétel tisztaságát) pusztán az emberi szeretet és megértés jegyében. Így viszont  kell keresnem egy olyan koncertet, ahol a hallgatóság nem ugat bele a zenébe. Ej, a kiskésit neki!

Bunkók napja

Pénteken országolni voltunk a gyerekkel. A telken vízteleníteni kellet, majd beugrottunk Siófokra egy kis áztatásra és hazafelé vásárolni az esti vendégségre. Számtalan helyen kerültem konfliktushelyzetbe - mármint olyanba, ahol valakinek engednie kellett. Akkor épp olyanom volt, hogy mindig hátraléptem és udvariaskodtam másokkal. Legyen az tinilány, vagy velem egykorú, autóval közlekedő vagy éppen gyalogos. Nem azért mondom, mintha hálát várnék érte, de pénteken feltűnően sokan nem köszönték ezt meg. Az emberek hallgatólagosan tudomásul vették vagy eltűrték a feléjük irányuló gesztust, mindenféle jelzés vagy kölcsönösségi szándék mutatása nélkül. Meglepő volt. Ha lenne olyan nap a naptárban, hogy bunkók napja, akkor azt szinte biztosan most ünnepelhették..