Nekrológ

Az ember míg él, nekrológot ír. Mígnem aztán egyszer róla írnak talán egyszer. Ez az élet rendje, bár annak aki él, ezt igen nehéz elfogadni, de nem tehetünk mást. Mindig vannak, akik hosszú útra indulnak és már csak gondolni tudunk rájuk ahelyett, hogy beszélhetnénk velük. Ilyenkor késő bánat arra gondolni, hogy többet kellett volna törődnünk egymással, hisz eddig megtehettük volna és ezután az önvádon kívül nem tehetünk mást. Egy közeli ember távozott. A környék legjobb szomszédja díj egyik örökös tulajdonosa, feleség, családanya, nincs már köztünk többet! Sokat gondolunk rád, emléked megőrizzük olyannak, amilyen voltál! Barátunk maradsz mindörökre! Isten veled!

Nekrológ

Egyre több nekrológot írok - azt hiszem ez az élet velejárója. Amíg az ember fiatal, inkább esküvőkre és keresztelőkre jár, temetésekre alig, de ahogy öregszik, inkább a temetések kezdenek dominálni az életében. Ez a mostani eset ebből a szempontból rendhagyó, hiszen a haláleset nem most történt, csak most jutott a tudomásomra. De megemlékezni valakiről sosem késő, ha valamennyire közel állt hozzánk. Családunk egy oldalágáról van szó, az anyai nagy-nagynéném férjéről. Nagy-nagynéném (Ida) már régebben elment, az ő haláláról sem tudtam - családi torzsalkodás szakasztotta el az információáramlás szálát, illetve volt a háttérben egy másik rokon lakásszerzési kísérlete - az ő lakásukat szerette volna megszerezni, ezért vetett be mindent - itt a mindenben benne foglaltatott az, hogy az áskálódásával a két család teljesen elszakadt egymástól, de azért én reméltem, hogy egyszer ez mégis másképp lesz. Nem pont erre a megoldásra gondoltam, bár ez valószínűbbnek tűnt, mint a kibékülés. Ida és Miklós mindketten öregek voltak már, a maguk rigolyáival, de szerethetők voltak. Időnként meglátogattuk őket a belvárosi lakásukban, olyankor élvezettel meséltek a legutóbbi külföldi útjukról, mutattak mozgófilmet olyankor amikor még nem volt videó, és vetítettek rengeteg diát olyan helyekről, ahová sosem fogunk eljutni. Gyerekük nem volt, hogy miért, azt nem tudom, de jól elvoltak egymással. Miklós a közgázon tanított, illetve a tudományos életének élt, az MTA is tagjai sorába választotta - családunkból azóta sincs hozzá hasonlóan magas tudományos fokozata senkinek és talán nem is lesz. Sokat voltak nálunk Balatonon is, Miklós németebb volt egy németnél, így amikor a jegesmedvék is ordítva másztak ki a vízből, ő ment bele egy szál fürdőnadrágban, két gumimatraccal és egy hőmérővel felszerelkezve. Tőlük kaptuk életünk első lego készletét is, de sokat segítettek a szüleimnek is. Kölcsönt nyújtottak akkor is, amikor senki másra nem számíthattak. Sajnálom, hogy elmentek, immáron mindketten, illetve, hogy halálukban el vannak szakítva egymástól, de emlékeinkben azt hiszem olyannak fognak élni, amilyenek igazából is voltak.

Búcsúztató

Magvas gondolatokat akartam írni a kolléganőmről, aki mindamellett, hogy remek munkatárs volt azóta, hogy ennél a cégnél dolgozom, de anyám helyett anyámként is viselkedett velem. Ami annak fényében különösen jólesett, hogy szülőanyámmal időnként meglehetősen kritikusan állunk egymáshoz. Éppen azon gondolkodtunk többedmagammal, hogy vajon mi megélhetjük-e valamikor a nyugdíjbavonulásunkat, illetve fog-e valaki emlékezni rólunk? Vagy csak elmegyünk és nem jövünk többet, esetleg kihajítanak mint egy használt zsebkendőt, ha már nem veszik hasznunkat? Ezt nem lehet tudni csak sejteni és érezni. Kedves Ajrin! Sok boldogságot és egészséget a nyugdíjaséveidre!