Felmerül bennem a kérdés, hogy vajon túlszeretjük-e a gyerekeink? Túlcukrozni valamit legalább annyira rossz, mint keserűen hagyni - ezt az általam sokat használt mondást Lem Kibériádája után mindenki tudhatja. Sokan beszélnek a szeretet végtelen erejéről, de kérdés az, hogy a szeretet ezt a végtelen erőt mindig csak a jóra használja el? Nem lehetséges, hogy a szeretet végtelen áradata miközben utakat épít, közben erdőket is letarol, pusztasággá téve azt, ami valami apró, de szívós televénye volt az életnek? Nem hiszem, hogy a szüleink nem szerettek minket eléggé. Ahogy azt is tudom, hogy sosem lehet eléggé szeretni a gyerekeinket, de valami okának kell lennie annak, hogy a mai fiatalok olyan tájékozatlan, nyámnyila, anyámasszony katonái lettek, akiket az égadta világon semmi sem érdekel. A világ változott meg ennyire vagy mi rontottuk ezt el? Ki adhat nekünk választ minderre?
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése