Boldogat

Azon gondolkodtam, hogy a frázisszerűen elmondott újévi jókivánságokat vajon ki mennyire gondolhatja komolyan. Persze, az alapfeltételezés az, hogy nem kívánunk egymásnak direkt rosszat, ha amúgy nem utáljuk a másikat, illetve ha igen, a 'Boldog újévet!' után elsuttogott 'Dögölj meg!'-et meg úgysem fogja meghallani rajtunk kívül senki és valószínű, hogy a hatása is csak a lelkünknek lesz jó vagy a kedélyállapotunkat javítja fel a 'jól megadtam neki!' állapotával. Szóval, ha azt mondjuk valakinek, hogy legyen boldog a következő éve, ez pusztán csak rutin, vagy tényleg szeretnénk is? Ha egy év múlva azt halljuk, hogy tényleg jobb lett neki mint volt, tudnánk-e ennek igazán és szívből örülni? Vagy keserű irigység kerít inkább hatalmába? Ha az utóbbi, akkor lehet, hogy inkább nem is kéne kívánni semmit..

Évértékelő

Gondosan megkerestem és elolvastam a múltévben tett újévi fogadalmamat és úgy tűnik, hogy bölcsen csak olyan dolgot fogadtam meg, amit nagyjából sikerült is teljesíteni - a nej alvós plüsskutyájával szembeni toleranciát. Nagyjából ez sikerült is, bár a jószág ezen felbuzdulva kezd elszemtelenedni, úgyhogy lépéseket kell tennem. Bár, ilyenkor a nej mindig visszatámad és az én plüsselefántomat abuzálja, pedig az elefánt - Egon, igazán szófogadó és illedelmes jószág, megül a helyén és nem akarja állandóan elfoglalni a köztünk lévő határmezsgyét. Ebből látszik, hogy az elefánt jobb háziállat - persze hiába beszélek én ezúttal is..

Konzervek mögé

Biztos mindenki emlékszik a Tizedes és a többik című örökbecsű filmre, amikor az erdészházban egy német alakulattal közösen foglalnak el állást, kamuellenségre lövöldözve és azt állítják, hogy a kamrában már bent vannak az oroszok? Nos, a kamrában valóban már bent voltak az oroszok, hiszen mindenki megtudhatta, hogy a befőttek mögött sebesült orosz katonát bújtattak a háziak. Ez jutott eszembe akkor, amikor arra gondoltam, hogy vannak dolgaim, amit mégsem biztos, hogy ország világ előtt hirdetnék, de ugyanakkor szívesen leírnám azokat. Azt mondják, hogy a legtitkosabb dolgokat sokszor el sem kell dugni, az van a legnagyobb titokban, ami kiböki az ember szemét, azt nem veszi észre, ami ott van az orra előtt. Pont ezért nem látja, hisz túl közel van hozzá. Azt tudom, hogy bizonyos emberek szeretik olvasni bizonyos írásaimat, ha azokat megosztom. Viszont ezeknek az írásoknak nem kell frissnek lenniük, elég, ha valamennyire aktuálisak, bár ez is csak az én elképzelésem, lehet, hogy még azoknak se kell lennie. (Bár, ha azt írnám meg, hogy tegnap mennyire jót fürödtem a Balatonban, lehet, hogy hülyének néznének, de ki tudja? - Lehet, hogy enélkül is annak néznek és még írnom sem kell ilyesmit.) Szóval, azt gondoltam, hogy többet fogok írni, viszont nem minden fogok kipostolni. Ha aznapra nem találok olyasmit, amit publikusnak érzek, akkor jön a konzerv, a régi írásokból választva. Szerencsére, számosságában elegendő akár több évre is a rendelkezésre álló mennyiség. Az eddigi jelszóm stílszerűen: - Nicht kompót! - mostantól lesz az is biztosan..