Reménytelen remény

Rendszeresen írok neki de nem válaszol. Azt hiszem ez közöttünk egyfajta játékká nőtte ki magát, épp mint egy örökös bújócska. Ő bújik, én keresem. Nagyon elrejtőzött, néha hallom csak a motozását, kis jeleket ad, hogy ott van valahol, de igazán el nem érhetem. Néha arra gondolok, hogy fel kellene adni a keresést, de olyankor az eszembe jut az, hogy lehet, hogy várja mégiscsak azt, hogy ráakadjak, csak szólni nem mer. Beszédtelenségének van előnye is, hiszen azt is mondhatta volna ha szól, hogy ne keressem többé. Így mégis van okom reménykedni abban, hogy egyszer talán össze fogunk futni. Addig is, aki bújt, aki nem, megyek!

Jó az?

Jó az, ha egy régen szólni vágyott ismerős azt mondja csak, hogy nem akar szólni? Hogy semmi esély velem szemben arra, hogy újra beszélhessünk egymással? Eddig csak a remény halvány fénye pislákolt bennem, de így erős szélviharba került ez az aprócska láng, és nehéz megőriznem ezt a holnapra, nagyon nehéz. De mindenkinek kell lennie keresztjének, és ezt vinnem kell. Még egy ideig egészen biztosan..