Étteremkritika - Nebro

Az idei céges vacsoránkon a Nebro étterembe látogattunk. A Római part egyik legszebb részén áll az impozáns étterem, ami wellness szálloda is egyben. Markáns külső és jellegzetes belső fogadja az idelátogatót. A hatalmas és L alakú belső ellenére vendég nem volt egy szál sem - igaz, hogy egy téli hétköznap este volt. Az asztalok ízlésesen meg voltak terítve, de semmi nem az volt utólag, mint ami elsőre látszott. Mint utóbb észrevettük, az asztalok damasztmintás viaszosvászonnal voltak terítve, az elsőre textilszalvétáról kiderült, hogy jó minőségű papír. A koktélos, limonádés poharak az Ikea vásárteréről származhattak, minden eleganciát nélkülözve, fél liter űrtartalommal. Rendeltem egy narancsos limonádét - két fajta volt az étlapon - mire közölték, hogy sajnos az nincs. Ekkor módosítottam, hogy tulajdonképpen a kivi kivételével bármi jó. Külön a kedvemért kijött a pincér még egyszer és megkérdezte, hogy a ribizlis, grapefruitos megfelel-e? Természetesen megfelelt. Erre minden szó nélkül kaptam egy narancsosat - ami ugye nem volt. Bujkált bennem a kisördög, hogy megkérdezzem, hogy melyik benne a ribizli, de nem akarná az ember már az elején azt, hogy az ételébe beleköpjenek a pincérek - ahogy ezt a haladó szellemű helyeken tenni szokás - így csendben maradtam. Végül is ezt kértem az elején. Az étlapon nem igazán lehetett látni azt, hogy az ételadagok mekkorák. A fényképekből és az árakból úgy tűnt, hogy a hely a fine dining irányvonalat van hivatva képviselni, kollégám meg is jegyezte azt, hogy ők az ilyen tányérokat kérdés nélkül elmosogatják, de az adagok normálisak voltak, ami őszintén meg is lepett. Kértem egy levest, ami egy nagy és mély tányérban érkezett és emberes adag volt. A másodikként kapott Burgundi marhapofa fenyőmagos krumpligolyókkal fantázianevű ételt már csak vészprogrammal tudtam magamba gyűrni úgy, hogy a köret élvezetéről lemondtam. Az étel alapvetően ízletes volt, bár a hús rágós volt és inas. Engem állagában inkább lábszárra emlékeztetett mint pofára azzal együtt is, hogy én a lábszárat is tovább abáltam volna. A köret golyóiban nem tűnt fel a fenyőmag, de tételezzük fel, hogy ott volt az is.  A desszertről eszembe jutott a Konyhafőnök műsora ahol Ákos séf megjegyezte, hogy tányérra tányért nem teszünk - igazat kellett adnom neki ebben. A szuflé és a fagylalt edénye a gyümölcsmártással volt beleragasztva a tányérba, mellette a tejszínhab - nem igazán látszott a koncepció lényege, azzal együtt, hogy nagyon kezelhetetlen volt az egész, az edényeket nem lehetett letenni sehova, mert ragadtak az édes sziruptól, amit így megenni sem lehetett rendesen. Összefoglalva a dolgot: A magam részéről jobban szeretem azokat a helyeket, amik őszintébbek, amik azt mutatják magukról, amik valójában. A restiben legyen viaszosvászon abrosz meg olcsó pohár, papírszalvétával, az elegancia jelenjen meg az árakon kívül a berendezésben is. A konyha nem volt gyors, annak ellenére, hogy akár tízszer annyi vendég is elfért volna a helyen. Az ételek normális kisipari munkának tűntek, nem volt semmi rossz (bár a hússal kétségeim voltak), de igazán kiemelkedő minőségű sem, amiért érdemes lenne átúszni a Dunát. Nem beszélnék le senkit róla, de nekem egyszer elég volt.