Kis gyerek

Kis gond, nagy gyerek meg nagy. A miénk például most azt gondolja magáról, hogy ő báró Csekonics és a Hiltonban lakik. Próbálok érvelni, hogy ez egy család és közösen egymásért dolgozunk és mindenki abban segít ahogy tud és bármit csinál, azt nekünk már nem kell, de ő a bármit a semmivel azonosítja és azt szorgosan teszi is. Közben persze nagy hangon megjegyzéseket tesz a személyzetre, a kiszolgálásra és hangsúlyozza, hogy ő fáradt. Persze mindenki az, hiszen jobbára csak aludni járunk haza, de vannak nálunk sokkal rosszabb helyzetben is, igaz jobban is. Mindene megvan és viszonylag nem is terheljük túl. A tegnap esti, ordítozásig fajuló vita abból adódott, hogy megkértem őt, hogy menjen el kenyérért. Bennem olyan, hogy gyerekként erre azt mondtam volna, hogy nem - valahogy fel sem merült. Apám memóriáját megszelídítette az idő, úgyhogy ő már másképp emlékszik a dolgokra most, hogy felnőtt fia van, de én tudom azt, hogy a vitáink hamar fizikai síkra terelődtek és csak egyszer próbáltam ki, hogy vajon gyorsabb vagyok-e futásban nála. Nem voltam. Szóval talán ezért is, próbáltam a gyerek nevelésében azt a fizikai vonalat nem erőltetni. De amikor a neki intézett hegyibeszédre a szobájából a 'Kussoljál!' választ hallottam és ebben a nej is megerősített, felmentem a szobájába egy határozott szándékkal, amire mégsem került sor. Állítólag nem nekem mondta, igaz más nem volt a helyiségben. Nem igazán tudom, hogy mit lehetne tenni egy ilyen nagy lakli kölökkel. Az biztos, hogy túlzottan kiszolgáltuk, de hát ki ne tenné ezt meg a gyerekével - és ezt ő már teljesen természetesnek veszi. Most terápiás célból mindenféle elektronikus kommunikációtól elvágtam őt, mert ezek olyan 'luxusdolgok' amik szerintem nem járnak a mindennapi élethez automatikusan. Nincs tévé, telefon, wifi, internet egyáltalán. Nincs családi taxiszolgálat és reggelikészítés sem. De mi lesz, ha ez sem használ? Kezdjem el verni? Apám receptje legalább működőképesnek tűnt, bár a gyereknevelésre nem tanított meg..