A módszer

Mindenkinek lehet módszere a gyereknevelésre. Persze mindegyik módszer más és más, sőt attól is nagymértékben függ, hogy kinek a gyerekéről van szó. Az emberek nagy része a saját gyerekével kapcsolatban sokkal elnézőbb, más gyerekével esetleg azt is elfogadhatónak tartja, hogy üvöltözzön, lebarmozza vagy simán csak síkhülyének titulálja őket. Az embert persze könnyen elkapja a harctéri és a stressztűrő képességet is javítja, ha a mérgét kieresztheti valami általa gondolt dologra, a székely ilyenkor rúgja fel a macskát, más meg üvöltözik, vagy csak mindent 'jobban' tud és ezt meglehetősen arrogánsan adja a tudomásunkra. Persze ez szíve joga, hiszen a vélemény szabad, de távol álljon tőlem az, hogy ezt pártoljam. Mindenesetre jó ehetőség, hogy az empátiát és az önuralmat gyakoroljam magamon, úgyhogy az engem direkt vagy indirekt lehülyézőknek szeretném azt üzenni, hogy köszönöm a törődést, igyekszem ezt is valahogy az épülésemre fordítani. Ezt eddig csak felvezetésnek szántam a közelmúlt történéseit szemezgetve arra, hogy mit csináljon az ember a gyerekével, ha közösségi szóhasználattal élve síkhülye vagy épp barmot csinál magából. Ugyanis azt hittem, hogy gondos szülőként elég egy gyerekkel értelmesen megbeszélnem azt, hogy kerékpározni szigorúan csak fejvédőben lehet/szabad/ajánlott. Annyira, hogy ha nem találja, el ne induljon nélküle, menjen gyalog. Ez látszólag működött is egyszer, kétszer, többször, de nem végtelenszer. Ugyanis pont sikerült rajta csípni azt a pillanatot, amikor épp sietésben volt és úgy gondolta, hogy ezt a távolságot megteszi és úgysem bukik le vele - hát, ilyenkor szokott az ember automatikusan lebukni és ezért viszek én egy sima, réten való vezetéshez is jogosítványt. Az első mérgemben persze szívesen üvöltöztem volna vele, hiszen a dolgot egyszer és mindenkorra rendezettnek véltem és erre tessék, de elnyomtam magamban, viszont mindenképpen szerettem volna megerősíteni a bevésődést. A szimpla eltiltást a számítógéptől nem tartom annyira jó ötletnek, bár ezzel az eggyel lehet talán valamennyire motiválni őt, így egy előadást kellett tartania negyed órában, powerpoint prezentáció formájában nekünk a kerékpárbalesetekről és a megelőzésükről. Persze, amíg nem készül el vele, addig a játékot a gépen hanyagoljuk. Így is lett. Az előadás elkészült, tegnap végig is hallgattuk és kiművelődtünk abból, hogy lehet elkerülni a csúf helyzeteket. A gyerek is felszabadult a kényszer alól, bár mondtam neki, hogy vigyázzon magára, mert a következő előadás nem negyedórás lesz. Remélem sosem találkozom vele sisak nélkül, kerékpáron..

Ülés

A tegnapi nap visszakaptam a kárpitostól az autót és végre valahára rendes vezetőülés lett benne. A mester igazán korrekt áron dolgozott, szép munkát végzett, remek kis ülőhelyet varázsolt a régi ülésem és egy bontott darab összekombinálásából. El is felejtettem már azt, hogy milyen rendes ülésben ülni, az eddigi mindenfelé nyakló szék helyett, amit már a végén pokrócokkal támasztottan ki. Most új élet kezdődött, minden kisimult, az élet újra szép és csodálatos. A kárpitos neve és címe a szerkesztőségben!

Osztálytalálkozó

Annak idején több osztályban volt alkalmam megfordulni. Az általános iskolás nem hagyott bennem mély nyomot. Lelkileg még teljesen éretlen voltam az összetartozás megélésére, amúgy széthúzó bagázs voltunk, többször szét is szedték a csoportot és az eltelt idő alatt senkiben sem támadt fel az igény arra, hogy összerántsa a csapatot egy találkozásra. Ebből kifolyólag, vagy pont éppen ezért el sem mentem volna. Tulajdonképpen örültem annak, hogy vége lett. Gimnáziumba viszont szerettem járni, az ottani osztályom ég és föld volt az előbbihez képest, az érettségi utáni időket traumaként éltem meg és nagyon hiányzott a közösség. Persze azóta eltelt harminc év és rájöttem arra, hogy utóbbi semmiben sem különbözik az előbbitől. A kis különbségek, amiket akkor elfedett a fiatalkori lelkesedés, szakadékokká nyíltak. Bizonyos emberekkel akkor sem beszéltem a köszönésen kívül, most már annyit sem tudok mondani. Az utcán nem ismerjük meg egymást, arra sem veszik a fáradtságot, hogy válaszoljanak a nekik írott levélre még annyit se, hogy búúú. Azzal a nagyjából két emberrel, akivel tudok két szónál többet is beszélni bármiről, akármikor találkozhatok, de nem látom be azt, hogy értelme lenne akár ötévenként, akár rendszeresebben időt áldozni valamire, amiből már csak az emlékek maradtak..