Fotók

Jelentem, úgy döntöttem, hogy saját fotók publikálására blogot hozok létre. Nem szeretném keverni a dolgokat, itt elsősorban prózai információt gondoltam megjeleníteni, ott a terep inkább a képeké. Szívesen fogadok építő jellegű kritikát a 'művekkel' kapcsolatban. Alapelvem, de ott is leírtam, hogy a képeken semmi módosító eljárást nem hajtok végre, még a kivágást sem változtatom meg. Utólag már én is okosabb szoktam lenni, szinte mindegyiket már másként csinálnám, de mindez a pakli része..

Közös ló

Van egy közös lovam. Illetve egészen pontosan egy közös utánfutónk, amit felesben vettünk egy kollégámmal/barátommal. Közösen tartjuk fenn, és bújában bajában is közösen osztozunk. Jó vétel volt, bár kissé koros, és egy kicsit kóros is, de jó szolgálatot tett az eddigi költözködéseink során. A múltkor sikerült lehúznom róla az elektromos csatlakozást (ugyanis mindent lecsatoltam róla annak az egynek a kivételével) így rövid úton megszabadítottam a csatlakozót magától a járműtől. Akkor nekifogtam és újrakötöttem. Megdöbbentem azon, hogy a kollégám/barátom milyen minőségben csinálta meg azután, hogy az udvarában a fenti szerkezetet lerágták a kutyái. Én mindenesetre szépen megoldottam, a drótvégeket leónoztam, a csatlakozásokat forrasztottam. Viszont ezzel sikerült igazolnom egy elméletet is, amely remekül alkalmazható erre az esetre is. A hibázás nagyban elkerülhető nem csak azzal, ha valamit tökéletesen oldunk meg, de akkor sem fogunk tévedni, ha nem csinálunk semmit. Mert aki dolgozik, az sokszor hibázik, sőt el is szokta 'kúrni' (szerencsére ez a szó már nem számít csúnyának, lassan az iskolai tankönyvekbe is be fog lopózni. :-)) Ellenben aki nem tesz semmit, az el se ronthatja. Távol álljon tőlem bármiféle politikai párhuzam. A másik általam igazolt elmélet az - Amit el lehet rontani, azt el is rontják - Nekem is sikerült két drótot megcserélni, úgyhogy a tegnap délutánom az agresszív hibakeresés jegyében telt el. De végül is minden megoldódott, a hiba meglett és meg lett javítva is. A ráncok kisimultak, a tekintetek az addigi morc kifejezésről mosolyba váltottak át, eljött a boldogság kora, mindenki megnyugodott, a zenekar nyugodni tért. Vége, stáblista..

Karácsonyi utóhangok

Véget ért a karácsony. Ez volt az életem harmincnyolcadik karácsonya, és úgy érzem egyre laposabb lesz maga az ünnep. Ha elélek száz évig, akkor lehet, hogy már meg se tartjuk. Bár a memóriám jelenlegi állapotából tendenciát képezve azt biztosan nem fogom már tudni, hova tettem a díszeket. De nem baj, ha júliusban elkezdem keresni őket, karácsonyra egész biztosan meglesznek.. Szóval családi megállapodás szerint, az összes ünnepet minimálverzióban adjuk elő, igazi ajándékokat csak az utódok kapnak, mi apróságokkal kedveskedünk egymásnak. Ez ellen csak a bennem élő gyermek tiltakozik, de mióta van egy tisztességes családban szava a gyermeknek? Lelkemnek a gyermeki felét ezért megfenyegettem, hogy kukoricán fogom térdepeltetni, és nem nézi meg az esti mesét. Csak az a megnyugtató, hogy a belső konfliktuskezelésem még működik. A gyerek viszont kapott egy remek könyvet - Sue Townsend - A 13 és 3/4 éves Adrian Mole titkos naplója és egy ígéretet, hogy a maradék 4 kötetet is meg fogja kapni. Szerintem nagyon aranyos könyv, főleg így, hogy az ember blogol. Sajnos csak ~230 oldal és bár tegnap délután kezdtem, ma reggelre véget is ért. Állhatok neki még egyszer..