Az autó fogalma erősen relatív és szubjektív fogalom. Ha abban az értelemben vesszük, hogy a jármű, amire B kategóriás jogosítvány szükségeltetik és alkalmas 'A' pontból 'B' pontba szállítani a porhüvelyünket, akkor persze sokminden tekinthető autónak. Míg Trabantom volt vagy a nej kispókját vezettem, addig számomra azok a járművek közelítették erősen azt a kifejezésbeli jelentést, de tulajdonképpen a mostani autómmal is meg voltam elégedve. Egészen a szerdai napig, amikor új dimenzió jelent meg előttem - a szerethető kütyükkel feleslegesen telizsúfolt nagy és csillogó vas. Alkalmam volt kipróbálni egy Infiniti M30d géperejű járművet. Be kell vallanom, azelőtt, hogy az 'Élőben a városból' blog facebookos sorsolásán ki nem húzták a nevemet azt sem tudtam, hogy van ilyen autó. Pedig a parkolóban elég valószínűnek látszott az, hogy létezik. Tekintélyparancsolóan állt és fénylett mint Salamon tisztessége - úgyhogy immáron organoleptikusan is meggyőződhettem arról, hogy az egész nem csupán egy olcsó marketingtrükk. A blog házigazdája invitált meg egy kis beszélgetésre először csak az autóban, majd a forgalomban is. Ő igazi profi azon kívül, hogy első látásra szimpatikus volt - igaz nem most láttam őt először - de képes volt kihúzni belőlem egy több mint egy órás folyamatos beszélgetést, ami lássuk be, ismerve magamat tényleg kész csoda, akár csak az autó. A jármű mindenre képes, ha főzni is tudna, azt hiszem elvenném feleségül. Automata váltóval szerelt, de nagyon ügyesen kapcsolgatott és azt hiszem, elmúlt a viszolygásom az automata váltós autókkal kapcsolatban - bár néha ösztönösen nyúltam a váltókar után, szerencsére kuplungolni sosem akartam, előtte mindig bevillant, hogy hol is ülök. A középkonzol monitorán tolatáskor megjelent a hátulsó világ képe, belerajzolva az autó körvonalaival és a kormány állásától függő fordulási ívvel. Kiálltunk a parkolóból és bevetettük magunkat a forgalomba. A jármű jól gyorsult és könnyű volt terelgetni a több mint két tonnás tömeget. Az autópályára tértünk ahol Gödöllőig mentünk el, majd tértünk vissza. Az autóban van sávelhagyás érzékelés, ami finoman visszatuszkol a sávunkba, ha netalán elbambulnánk vezetés közben, van holttér figyelés a külső tükrök mellett és automatikus követési távolság ellenőrző. Ez az ami a legjobban tetszett. Folyamatosan méri az előttünk haladó autó távolságát és ha túl közel mennénk hozzá, automatikusan fékez. Ezzel és a sávelhagyási rendszerrel le lehetne autózni szinte úgy a Balatonra, hogy be kellene állni egy szimpatikus autó mögé, benyomni a gázt, és uccu. A vezetési élmény kiteljesítését számos extra fokozza, kezdve a hangrendszertől a hűtött fűtött ülésekig és a többzónás klímától az ezerféleképp beállítható ülés- és kormányhelyzetig, amit kérésre meg is tud jegyezni. Az indítás kulcsnélküli, elég ha nálunk van, nem kell bedugni sehová, az autó érzékeli a tényt, hogy mi vagyunk a tulajdonosok és rögtön kezesbáránnyá válik. Gyorsan elrepült a vezetésre szánt egy óra és bár akkor azt mondtam, hogy nem kéne mert félteném, mára már meggondoltam magam. Lehet, hogy eztán két szelvénnyel fogok játszani a lottón..
Az autó tekintélyparancsoló orra. Ha ilyesmit látnék a tükrömben közeledni, azt hiszem én is vadul keresném a kihúzódási lehetőséget a külső sávba. Ezt - meglepetésemre - még olyan autók is gyakorolták, akik/amik eddig az országutak királyának képzelték magukat, így kénytelen voltam a követési távolság automatát a szélső sávban kipróbálni, mert a belső sávban már akkor utat engedtek, amikor az autó képe felsejtett a tükreikben, meg sem tudtam közelíteni őket.
Itt laknak a mókusok. Háromezer köbcenti, hat henger és jó sok mogyoró teszi kényelmessé számukra a nagy nyomatékú tekerést azonnal, ahogy észrevették, hogy valaki a farkukra lépett..
A belső térrel kapcsolatban azt hiszem még a brunei szultán is csak azt vethetné a tervezők szemére, hogy nincs elég gyémántberakás. A számomra egy kicsit soknak is tűnt a rengeteg faberakás. Elsőre nem egy járműbelső, hanem a nagyanyám étkezőgarnitúrája jutott eszembe, de egye fene, meg tudnám szokni.
