A gépezet beindult. Már most kezdenek jönni a levelek, hogy ne felejtsek el megemlékezni a közelgő Valentin napról. Tájidegen ünnep, sokan nem is tartják arra hivatkozva, hogy nem a magyar kultúrkör része és tulajdonképpen igazuk is van valamennyire. Bár a cél nemes, hisz ez egy olyan alkalom, amikor meg lehet emlékezni azokról, akiket szeretünk, meglepni őket valami aprósággal - bár igazából az lenne a jó, ha ezt egy évre elosztva tennénk meg, szeretetünk apró jeleiből a mindennapokra juttatnánk apró cseppeket, ne pedig egy napon próbáljuk meg jóvátenni az egész évi hibákat. Főleg úgy, hogy az ünnep őszinteségét megkérdőjelezi a kereskedelem farkasainak a háttérben hallható szűkölése, ahogy a koncra várnak.
2009. február 5., csütörtök
Megadni a módját
Tudom bennem van a hiba. A kor, amelyben élek, sebes lábakkal megelőzött, otthagyott ahol vagyok. Maradi lettem, ahogy valaki említette, konzervatív azaz konzerv. Önnön elképzeléseim bádogruháját hordom, és ezek adnak keretet az életemnek. Szeretem a dolgokat a saját belátásom szerint csinálni és ki vagyok akadva azon, ha nem ezt kapom vissza másoktól. Ha reggel köszönök vagy köszöntök, azt illő módon teszem, másként a nőknek és megint másként ha férfival találkozom. Nekem azt tanították, hogy nem csak úgy foghegyről, hűbelebálint módjára odavetünk valamit, hanem legalább egy mondatot igyekszünk mondani. Tudom, hogy ez maradiság, mert Lenin et. is lám milyen jóságos volt a gyerekekkel amikor visszaadta az elgurult labdájukat, ahelyett, hogy le is lövethette volna őket. Én is örülhetnék annak, hogy böfögnek felém egy szót, koncként odavetik elém, holott megtehetnék, hogy orrukat felhúzva szótlanul ügetnének a lenyugvó nap fényében tova. De akkor sem tudok örülni az ilyesminek. Mindenki megérdemel legalább egy mondatot. Meg kell adni a módját mindennek, bármi is legyen az..
2009. február 4., szerda
Olvadó gondolatok
Reggel még tele voltam megírandó ötletekkel. Csuprom szélén, amit erre az alkalmakra tartogatok túlfolyt a sok írásra váró gondolat, és derűs tócsában összegyűlt az asztalon. Miután dolgozni kezdtem, a sok munkahelyi gond melege felszárította a tócsát, és most látom, hogy a csupor is kiürült. Nem gond, hisz élni is kell valamiből, holnapra biztos megtelik újra..
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
