Családi ünnepek

A hétvégén kiterjedt és összevont családi ünnepségek voltak. A sort rögtön a szombati ebéd kezdte, ahol is az (szinte) egész családot ebédre láttuk vendégül.  Én főztem, a menü palócgulyásból és buktából állt. Már reggel hétkor hozzákezdtem az elkészítéshez, amúgy sem tudok mostanság rendesen aludni, meg hát a mostani kihívás, és felelősség sem hagyott pihenni, hogy délre készen kellene lenni, mert tisztességes magyar ember délben, a harangszókor ül le az asztalhoz.  Persze életem párja fél tizenegyig húzta a lóbőrt (szegény állat majdnem belepusztult - hogy Boris Vian-i hasonlattal éljek) azután, látva, hogy rögtön dél lesz, és jönnek a vendégek, hisztériás rohamot kapott, ami nem használt a közérzetemnek. De a kaja végül is kész lett - palócgulyás készült, és az a bizonyos bukta. Dupla adagot készítettem - egy kiló lisztből, két adagban kellett megkeleszteni, és kinyújtani is - de így is alig maradt belőle másnapra. Igaz, nem lettünk tisztességesek, mert csak egy órakor ültünk asztalhoz. Nem vettem figyelembe, hogy a bukta másfél óráig kel. Teljesen olyan, mint a feleségem. :-)

Szóval az ünneppel kapcsolatban az alábbiakat vontam le, mint életem főbb tanulságait:

-Ha el akarsz készülni, idejében hozzá kell fognod. Döntsed el, hogy alszol, vagy vendégül látsz, a kettő együtt nem megy.

-A hiszti nem vezet semmire. Csak idegesek leszünk mindketten, és az senkinek sem jó.

-Az ajándéknak nem az értéke számít, hanem az, hogy ki- és hogyan adja. Most szombaton például beértem volna egy kis nyugalommal. A kicsi néha sokkal több mint a nagy..

-Végre kiderült, hogy kik azok, akikre lehet számítani és kik azok akikre nem. Akik akartak megtaláltak, a többieket talán nem kellene erőltetnem..

-Kell egy nagyobb tepsi és egy plusz robotgép. Az élet értelmetlennek tűnik ezek nélkül.

Lélekölő

Továbbra sem tudom megérteni ezt a lélek dolgot. Egész egyszerűen elképzelhetetlen számomra, hogy az embernek legyen különálló lelke és teste. Legyen egy olyan valami, ami x év együttélés után szögre akasztja a testet, azt mondja, hogy 'jónapot' és eltűnik a balfenéken. Persze ez egy nagyon jó magyarázat arra, hogy tulajdonképpen nincsen sok értelme az életünknek azon kívül, hogy a génjeinket továbbörökítjük. Nem termelünk egyetemes értékeket, semmi olyasmit, amit előtt egy nem ember is fejet hajtana. Sőt, ezt a lélek dolgot is inkább arra használjuk, hogy nyugodt szívvel és lelkiismeretfurdalás nélkül tudjunk olyan állatokat gyilkolni, akiknek szerintünk még lelke sincs. Bizonyos nekünk tetsző kedvenceknek persze adunk lelket, ezek legyilkolása amúgy is bűn, de mondjuk egy vakondok, vagy egy egyszerű mezei egér könnyedén és mindenféle skrupulus nélkül agyoncsapható a szeneslapáttal, hisz még lelke sincs. Önző lény az ember. A lélek kiváltságát csak a szeretteinek osztogatja és igazából nem is akar megbizonyosodni arról, létezik-e ez az amúgy eléggé megfoghatatlan dolog, és azon az alapon, ahogy mi létezünk, jár-e mindenkinek. Szerintem kellene járnia..

Takaró

Addig kell nyújtózni, amíg az a bizonyos takaró ér. Régi igazság sajnos. Most én is szembekerültem ezzel a problémával. Van takaróm és lábam is, de mindig a kilógás határán van. Nem élek rosszul az tény. Van jó állásom és van jó fizetésem, igazából okom se lehetne a panaszra, mert vannak akik a feléből tartanak fenn nagyobb családot mint én. De az ember (legalábbis én, mert nagyvonalúan a gerinces főemlősök közé sorolom magam) igényei valahogy mindig kitöltik a rendelkezésre álló mozgásterét, így mindig előállhat az a helyzet, hogy sosem elég az ami van. Ez lehet áldás is és átok is. Most éppen az utóbbi, mert a tegnapi nap egy kollégám hozott egy pici számítógépet, ami nagyon megtetszett (Akkorka mint két vekni formakenyér, és minden benne van ami kell) Ma reggel megpróbáltam az asszony torkán lenyomni (persze képletesen, mert ilyet se nővel, se géppel amúgy nem tennék) de le lett pisilve a lángeszem, hogy ezt nem engedhetjük meg. A nejnek amúgy is kétoldali hidegrázása lesz mindentől ami szilíciumot tartalmaz, mert meglátja a szememben a furcsa felcsillanó fényt..