Railjet

                               Azaz a személyszállítás egy új szintje. Vagy legalábbis más, mit azt a Máv esetén megszokhattuk, vagy legalábbis nyomokban más, gyökereiben nagyon hasonló. Történt mindez a tegnapi napon, amikor is egy hosszan érlelődő elhatározás nyomán egy rövid bécsi kirándulást tettünk és eldöntöttük, hogy autó helyett vonattal szeljük át a két város között feszülő végtelen teret. A Railjet szolgáltatására esett a választás, lévén többféle utaskomfortból lehetett választani, mérsékelt árak mellett, jó indulási időpontokkal és helyszínekkel. A vonatunk reggel nyolc előtt indult Kelenföldről és két és fél óra múlva a bécsi főpályaudvaron szálltunk le róla. A vonat persze tovább ment Prágába, de a mi utunk itt ért véget. Na de az utazás. Miután sikeresen megtaláltuk az ülésünk és elfoglaltuk azt, (fülkés kocsiba szólt a jegyünk) kiderült, hogy némi félreértés élt bennünk a jegy foglalásnál meghatározott és a való életben tapasztalt dolgokkal szemben. Az igyekezet látszott, de csak az, az eredmény nem annyira, amivel próbáltak volna tisztaságot és korszerűséget elérni. Amúgy nem volt túl sok probléma, az ajtókat nem lehetett becsukni, illetve ez nem igaz, hisz be lehetett őket csukni, de fékezéskor állandóan kinyíltak és odafelé még zár sem volt az ajtón. A meleg érezhetően jobban megmaradt a fülkében zárt ajtó mellett, így lábbal kellett kitámasztani azt, hogy megállásnál ne nyíljon ki. Visszafelé volt zár, igaz másik fülkében voltunk, de a probléma ott is fennállt. Visszatérve az első útra, az egyik erőteljesebb ajtóbecsukásnál az ajtó külső oldalán lezuhant egy panel, ami szerencsére beékelődött a résbe, így nem esett senkinek a fejére, de szóltam érte, mire nagy tanakodás és mindenféle alkalmatlan eszközökkel tett javítási kísérlet után felragasztották az egészet vastag szigetelőszalaggal. A csavarokon látszott, hogy nem az első javítási kísérlet volt, az egyik feje teljesen le volt gyalulva. Furcsaság volt az is, hogy odafelé is a fékezéstől nyíltak ki az ajtók, de visszafelé is, azaz vagy másik kocsit kaptunk, vagy valahol megfordították a szerelvényt. Visszafelé az érzékelhető kosz nagyobb volt, de ez nem ütötte át egy Mávon edződött átlagutazó felháborodási szintjét. Látszott az elkeseredett küzdelem a piszokkal és látszott a csúfos vereség is. Ami viszont jó volt. Kaptunk három deci vizet minden alkalommal. Hogy miért, azt nem tudjuk, de jó szívvel adták, így eltettük. Hazafelé már majdnem másfél liter vizünk volt ebből kifolyólag. Volt étlap, az időnként benéző pincérektől lehetett rendelni. Bizonyos dolgok ingyenesek voltak, például a kávé (eszpresszó, kapucsínó, latte, stb) és a tea, de nagyon jó áron lehetett almás (vagy szilvás) morzsatorta szeletet kapni (150Ft volt egy szelet!) és igazán kiadós és jóízű süteményt ehettünk cserébe. A vécé is tiszta volt, sőt még egy orchideát is elhelyeztek benne valamiféle hirtelen felindulásból. Sem a jegyet, sem pedig a védettséget nem ellenőrizték, a maszkhasználatra viszont többször is felhívták a figyelmet. Alapvetően pontosak voltak, mind indulásban, mind érkezésben, így újra visszaadták a hitet a vasúti közlekedésben. Na és az az almatorta!